2010. június 2., szerda

Songficek

Néhány dalra írt szösszenet :) Rob/Ash

Dal: Sarah Barry Williams - She wants to be Mrs. Pattinson

Mindig erre vágytam… Most teljesült. Itt áll mellettem ő, akit mindennél jobban szeretek.
Lassú léptekkel megyek Felé, hosszú ruhám a földet súrolja. Körülöttünk fotósok ezrei, de nem érdekel. Csak Őt nézem.
Már ott áll az oltárnál, és mosolyog. Csak rám.
Odaértem mellé, bátorítóan rám mosolygott, bár éreztem rajta is a remegést.
A pap elkezdte a beszédet, de fel sem fogtam mit mond, csak azt tudtam, hogy ott állok. Mától senki, soha el nem választhat minket egymástól…
Aztán a pap feltette A Kérdést, mire Rob sietve egy határozott igennel válaszolt. Szemei ragyogtak a boldogságtól, ahogy rám nézett.
- Ashley Herbst, akarod-e férjedül az itt megjelent Robert Pattinsont?
- Igen! – mondtam kissé halkan, ám annál határozottabban.
Ránéztem. Ha lehet, még nagyobb és boldogabb volt a mosolya, mint az előbb.
A pap még mondott valamit, de csak az utolsó mondatot fogtam fel – persze, csak miután Rob megtette.
- Megcsókolhatja a menyasszonyt.
Még végig se mondta a mondatot, Rob máris utánam kapott, és boldog, szerelmes csókban forrtunk össze.
- Örökké… - suttogta, de úgy, hogy csak én halljam.
- Örökké – válaszoltam elhaló hangon, örömkönnyektől csillogó szemmel.

Dal: Bella’s Lullaby Remix

Ült a zongoránál és teljesen belemerülve a zenébe, játszott – pont úgy, mint mikor először játszott nekem. Már akkor teljesen elbűvölt, azt hittem, annál jobban már nem tud. S mégis… Minden egyes nap bebizonyítja, hogy lehetséges, hogy még jobban elbűvöljön.
A dal egy utolsó, szívfájdítóan hosszan kitartott hanggal lezárult, ő pedig kinyitotta a szemét és reménykedve rám nézett.
- Milyen volt? – kérdezte azzal az őrülten szexi félmosollyal.
- Ez… ez… - hirtelen nem tudtam mit mondhatnék. Azt, hogy jó? Nem, azt semmiképp. Ez a jótól nagyon messze volt. Olyan volt, mint az angyalok tánca, csak még csodálatosabb.
- Nem tetszett? – kérdezte és lehervadt a mosoly az arcáról. Majdnem elnevettem magam, de végül beértem egy kis mosollyal.
Ez ne tetszett volna? A szív hangja? Rob, normális vagy? – kiáltottam rá gondolatban, de szóban ezt mondtam:
- Tetszett, de ez nem jó szó rá. Amit csináltál, arra nincs kifejezés. Talán a gyönyörű, de az nem elég.
Elmosolyodott.
- A dal gyönyörű volt, te vagy az, akire nincs szó.
- Szemorvoshoz kéne menned, kisszívem – mondtam kicsit gúnyosan.
- Jelentem, voltam. Azt mondta, hogy tökéletesen jó a szemem. – Megint az a mosoly… Meg akarsz őrjíteni, Robert Pattinson?!
- Értem – forgattam a szememet. – Akkor esetleg az agyad? – vigyorogtam rá.
- Hát, látod, az lehetséges… - morfondírozott. – Ja, mégsem! Ez a betegség a szívre megy. – Még egy mosoly… Komolyan, kikészít… De imádom! – Akarod hallani a diagnózist?
- Aha.
- A betegség neve: szerelem.

Dal: New Moon fan song – Sarah Barry Williams

Megint nincs itt… Annyira utálom, mikor ilyen messze megy! Megint Európa… Egy hónapja ment el, és azóta hiányzik.
Hónap végén jön vissza.
Minden nap beszélünk, de ez mégsem ugyanaz. Míg ő keresztül-kasul utazza Európát, addig én itthon ülök és várom őt… És a közös gyerekünket.
Ezért is nem mehettem vele. Ő látástól-vakulásig interjút ad, fotózáson, sajtókonferencián van, addig én mit csinálnák? Más részről, nagyon megterhelő lenne nekem. Főleg most…
Azt mondta, bármi van, hívjam, ő jön – erről vajon tud a menedzsere is?
Persze nem hagyott egyedül – nem mert… Egyrészt félt engem, másrészt a babát. Hát persze… Ki merne rábízni bármit is Ashley Herbstre? A lányra, aki még Bella Swanen is túltesz bénaságban?
Pont ezért van velem Lizzy, Rob nővére. Kedves lány… Ha szabad ilyet mondanom, jobban kedvelem, mint a másik nővérét, Victoriát. Lizzy sokkal vidámabb és viccesebb, Vic valamivel komolyabb.
Újra körbenéztem a lakáson, majd felsóhajtottam. Soha nem gondoltam volna, hogy majd egyszer otthon fogok ülni, és csak arra várok, mikor jön majd a férjem – sőt, én nagyon sokáig úgy gondoltam, férjhez sem fogok menni.
De aztán jött Rob… És minden megváltozott.
Elmosolyodtam.
Majd meghallottam Rob hangját, az utolsó szavait hozzám, mielőtt elment.
- Ne aggódj, vissza fogok jönni!

Dal: Another now – Kate Alexa

- Nem… Ez nekem így nem megy. Sajnálom. – És egy utolsó csókot lehelt az ajkamra, majd elment.
Szavai még órákig visszhangzottak a fejemben, mire végre felfogtam, hogy mit is mondott. Ekkorra már a könnyek patakokban csorogtak végig az arcomon. Még mindig ugyanúgy álltam ott, ahogy akkor, mikor elment.
Könnyfátyolon át halványan láttam az ajtót. Azt, hogy nem nyílik ki, nem fog visszajönni. Elment örökre… Hát persze…
Hogy is gondolhattam volna, hogy Mr. Robert Tökéletes Pasi És Szupersztár Pattinson pont velem legyen?
Ettől függetlenül szerettem, és szeretni is fogom. Azok után, amik történtek velünk, kétségtelen, hogy Robert Pattinson a végzetem. Nem azért, mert szupersztár, nem azért, mert a Föld egyik legjobb pasija… Hanem azért, amilyen ember.
Csodálatos személyiség… Vicces, kedves, okos… Ezt még az sem tudta velem elfeledtetni, ami most történt.
„Ez nekem nem megy.” Hangja visszahangzott a fejemben, a szobában. Lábaim hirtelen felmondták a szolgálatot, és összeestem. Összekuporodtam a hideg padlón és sírtam.
Nem fog visszajönni, tudom.
A zokogástól már szinte alig kaptam levegőt, majd minden sötét lett…
Ezután egy időre minden kiesett, mintha nem is léteztem volna. Az első emlékem, hogy egy erős kar felemel, és egy meleg kéz végigsimít könnyáztatta arcomon.

Együtt szép az ünnep

Ugyanarra a karácsonyi játékra, szintén nem jó, szintén HP :)

Az ötlet: . Alaphelyzet: Draco és Lucius meghal, és Narcissa már nem akarja Voldemortot szolgálni (eddig is csak a fia/férje miatt tette). Karácsony előtti estén játszódjon, és Narcissa menjen el Andromedához (hogy az elején vagy a közepén, az szabadon választott, de legyen benne a ficben kettejük beszélgetése). Jó lenne hepiend, de nem muszáj, másnak is örülök.

Együtt szép az ünnep

Megint láttam… Mindig… Már lassan egy éve ugyanazt látom csak. Látom a férjemet, a fiamat mozdulatlanul heverni, és tudom, soha többet nem fognak felkelni onnét. Mind a kettejük csak üveges szemmel bámult a távolba. Ezt látni egy anyának, egy feleségnek – vagy bárki másnak – szavakkal leírhatatlan. Azt a percet, mikor megláttam őket úgy, soha nem fogom tudni elfelejteni. Egyszerűen borzalmas volt… A látvány azóta – és mostantól mindig – kísérteni fog.
Gondolkodásomból az ajtócsapódás riasztott fel. Talán jobb is így…
- Cissy… - hallottam meg Bella hangját, ami most kissé mintha sziszegésre emlékeztetett volna.
- Bella! – Próbáltam magamra mosolyt erőltetni, de ez már egy ideje nem ment.
- Gondoltam, hogy itt talállak… - mondta egy kissé szánakozó hangszínnel. – Cissy, el kell őket felejtened! – A hangja szinte parancsoló volt.
- Tudod te, hogy mit mondtál?! – csattantam fel. Ezt nem hagyhattam szó nélkül, pedig soha nem szoktam kiabálni. Ilyet, ha átérezné, ha tudná mit jelent valójában, biztos nem mondott volna.
- A józan igazságot, kedves Narcissa.
- Nem! Nem! Nincs igazad! Ha… ha tudnád, mit jelent az, mikor elveszítesz valakit, akit szeretsz, és…
- Tudom, mit jelent!
- Mondd, elveszítetted a férjedet?! Meghalt valaki olyan, aki igazán közel állt hozzád?!
- Nem halt meg. De elveszítettem. – Bella hangja még mindig idegesítően nyugodt, vagy inkább érdektelen volt. Jobban illett volna egy olyan emberhez, akinek már nincs miért élni, mindent elveszített.
- És mondd, kit? – Mégis ki az, akit ő elveszíthetett? Ki az, aki fontos neki, a Sötét Nagyúron kívül? Mert a férjét boldogan feláldozná azért, hogy a Nagyúr hatalma újra kiteljesedjék. Ki lehetne neki fontos?
- Téged, Narcissa.
- Engem? Engem elvesztettél? Mégis mikor és hogyan? – Ez a kijelentése őszintén megdöbbentett. Annyira, hogy még a kiabálást is belefejeztem.
- Elvesztettelek – ismételte, majd tekintetét keményen az enyémbe fúrta és magyarázni kezdett. – Már akkor, mikor ők… Nehogy megint bőgni kezdj nekem! - Néha úgy gondoltam, hogy Bellából az Azkaban kiirtotta a normális, emberi érzelmeket, mint például a fájdalom és a gyász. – Mikor ők meghaltak. – A hangja megint nagyon unottá, szinte lesajnálóvá vált.
- Mégis, hogy képzeled…? – csattantam fel újra.
- Mióta ők nincsenek, mintha megrendült volna hited a Sötét Nagyúr felé. – Még mindig a szemembe nézett és nem tágított. Egy ideig a néma csendben néztünk farkasszemet, végül én kaptam el a pillantásom.
- Tudod miért? – kérdeztem egy kis idő múlva.
- Miért? – A beszélgetésünk során először látszott, hogy valami tényleg érdekli.
Válasz helyett csak higgadtan ennyit mondtam:
- Az aranyvér nem minden, Bella.
- Szóval így állunk… - Szinte undorodva végigpillantott rajtam, majd újra a szemembe nézett. – Megtagadnád a Sötét Nagyúr tanait?! Elhagynád a közösséget, amihez tartoztál?! Azt, ami egész eddig védett téged? – A szavakat szinte köpte. Fájt, amit mondott, és valahol még igaznak is éreztem, de akkor sem akartam ezt tovább csinálni. Egész eddig is csak Draco és Lucius miatt tartoztam „közéjük.”
Bella már sarkon is fordult. Mondanom kell valamit! Nem hagyhatom, hogy csak úgy elmenjen! Bármit is vágott a fejemhez, attól ő még a testvérem marad.
- Bella! Várj! – Utána rohantam, azt hittem, hogy még az ajtó előtt elérem, de nem sikerült. Már csak a becsapódó ajtót láttam. Feltéptem, és rohantam utána az éjszakában.
A hó megállás nélkül szakadt, én pedig rohantam és rohantam. A jeges szél az arcomra szárította a könnyeket, de én csak futottam utána. Persze már nem értem el… Biztosan rég hopponált. Egy ideig arra gondoltam, talán követnem kéne, el kéne mennem hozzájuk, de arra jutottam, ez nem jó ötlet. Tudtam, mennyi bűbáj védi a Lestrange-házat. Ha valakit nem látnak ott szívesen, ő nem is tud bejutni. És én most nagy valószínűséggel a nem szívesen látott vendég kategóriába tartozom. Mit is várhatnék ezek után? Bocsánatért boruljon a lábamhoz?
Ráadásul, pont én lennék, akinek bocsánatot kéne kérnie. Vagy mégsem? Amiket most mondtam, azok nagy szavak voltak. Nagyok és visszavonhatatlanok. Ha minderről a Sötét Nagyúr tudomást szerez… A leghűségesebb kővetőjének a felesége megtagadta. Sőt! Majdhogynem el is árulta!
Csak álltam ott, és éreztem, ahogy a hó lassan eláztatja mindenemet. Mikor kirohantam a házból, nem volt időm felöltözni, így csak egy talár volt rajtam. A könnyek már teljesen eláztatták az arcomat, már azzal sem törődtem, folynak-e még egyáltalán. Most már kit érdekel ez?! Most már érdekel-e bármi?! Miért… Miért érdekeljen egyáltalán valami, ha az életemnek sincsen értelme?!
Értelme az életemnek? Életem sincs… Már akkor elvesztettem, mikor Draco és Lucius meghalt. Ahogy megláttam őket ott, tudtam, hogy elvesztettem a lelkem egy részét. Olyan érzés volt, mintha valaki egy tőrt forgatna a szívemben… Nem, ez nem jó szó rá. Sokkal, de sokkal rosszabb volt.
Elindultam visszafelé. A könnyeimtől nem láttam, merre megyek, s erre a lassanként kialakuló hóvihar csak még inkább rásegített. Nem is igazán tudtam merre és minek is induljak, de tudtam, hogy itt nem állhatok meg. Muszáj volt tovább mennem! Nem eshetek itt el!
S bár az utóbbi hónapokban sokszor gondoltam arra, hogy talán jobb lenne, ha véget vetnék az életemnek, tudtam, hogy nem lehet. Egy láthatatlan, beazonosíthatatlan erő visszatartott. Valamit – bár nem tudom mit – még meg kell tennem! Életben kell maradnom, bár már nincs kiért… Akkor mégis, miért gondolom ezt?
A hó egyre nagyobb lett, szinte már semmit nem láttam. Nem maradhatok itt egyedül! Bár… Most már úgysem leszek itt sokáig… Ha a Nagyúr megtudja, hogy megtagadtam őt – és meg fogja tudni, mert előtte nincsenek titkok -, akkor onnantól kezdve számolhatom a hátralévő másodperceimet.
Csak mentem és mentem. Még mindig cél nélkül, de most már azt sem tudtam, hogy hol vagyok. A nagy fehér semmi közepén álltam. Ezek szerint nagyon eltávolodtam a falutól. Hogy fogok én innen visszakeveredni?! Hát persze… Hopponálok.
Ezt meg is tettem. De ami a Malfoy-kúriánál fogadott, arra nem vártam. Lángokban állt az egész, felette pedig ott világított a Sötét Jegy. Mindenki tudta, hogy ez mit jelent. De a Sötét Jegyre általában az a magyarázat, hogy megöltek valakit, de most nem volt ott senki. Minek vegyem ezt, célzásnak? Megmutatják, hogy mire képesek? Pont nekem mutatják meg?! Én ne tudnám?! Én, aki egykor egy voltam közülük.
Akkor még azt hittem, mi örökké védve vagyunk attól, hogy ezt lássam egyszer a házam felett. Ha közéjük tartozunk, nem történhet semmi baj. De nem… Az árulók meglakolnak, ezt jól tudom. Ez pedig, a lángoló kúria és felette a Jegy… A lehető legnagyobb fenyegetés. Megmutatják, mi jár az árulóknak. Megmutatják a hatalmukat, hogy ők mindenre képesek, mindent megtehetnek…
Még pár percig teljesen lefagyva bámultam a látványt, majd hirtelen bekapcsolt a belső vészcsengőm: el kell menekülnöm! Azzal, hogy itt voltak, és ezt csinálták, csak jelezték, hogy ezentúl nemkívánatos személy vagyok. És tudom, hogy mi lesz ezekkel az emberekkel… El kell mennem valahova. De hova? A házat most égették porig, hatástalanítva minden védőbűbájt. Mellesleg, úgyis itt keresnének először. Az Abszol útra sem mehetek, egyszerre megtalálnának. De el kell mennem valahova! Bárhova!
Ki lenne az, aki befogadna magához? Létezik egyáltalán ilyen ember, aki befogadna pont engem, a legismertebb halálfaló-család egyik tagját? Nem hinném… De talán… Talán ő!
Andromeda… Bár a múltban sok minden történt köztünk, ő talán meghallgatna, és még segítene is nekem. Hármunk közül mindig is ő volt az, aki a legnyíltabb volt, ő tudott mindenkivel a legközvetlenebb lenni, és elfogadta úgy az embereket, ahogy voltak. Aztán hozzáment ahhoz a muglihoz… Sok mindent vágtunk akkor a fejéhez, és azóta nem is beszéltünk. Sőt, még ki is tagadtuk. Ahonnan lehetett, kiégettük a nevét a családfáról, de a rokonság attól még ugyanúgy megmaradt, mint a kárpiton a lyuk a neve helyén.
Ekkor elhatároztam: el kell hozzá mennem! Csak hallgasson meg, vagy bármi! Egyszer úgyis meg kell halnom… Ha tőlük nem kapok védelmet, akkor legfeljebb előbb érkezik el az utolsó órám. Lehet, hogy már ez az.
De ha elmegyek és meghallgat, de nem bocsát meg, akkor mi lesz? Tiszta lelkiismerettel megyek át a túlvilágra… Vagy oda, ahova én jutok. Mert bár bocsánatot kérek tőle és mindent elmondok neki, az életemből akkor sem lehet mindent megbocsájtani. Gyilkosságok… Kínzások… Mindezt bosszúból, de álmaimban akkor is kísértenek a megkínzottak meggyötört arcai, a halottak üveges szemei…
De mi van akkor, ha meghallgat és még meg is bocsájt? Ha befogad magukhoz és próbál megvédeni. Mi van akkor, ha őt is bajba keverem? Akkor őket is megölik a halálfalók. Ellenük minden védőbűbáj hatástalan. Bár, ők valószínűleg a Rend védelme alatt állnak, ezért nem eshet bajuk. El kell mennem Andromedához! Majd ő eldönti, mi legyen.
Még mindig ott álltam a lángoló épület előtt, a hó pedig egyre jobban esett. Gyorsan körbenéztem, és mivel nem láttam senkit, hopponáltam. Tudtam a célt, már hallottam párszor, hogy hol lakik a nővérem.
A hó itt szinte nagyobb volt, mint nálunk. Lassú, vontatott léptekkel mentem végig a behavazott úton. Nem tudtam mi vár rám, igazán azt sem tudtam, miért jöttem ide… Miért akarok még egyáltalán életben maradni?
Egyszer csak azt láttam, hogy valaki jön felém. Gyorsan elővettem a pálcámat, hiszen nem tudhattam, kivel állok szemben. Aztán megláttam…
Andromeda jött felém. Ahogy meglátott, az arca leginkább meglepettséget sugárzott. Kicsit lejjebb eresztette a pálcáját, de nem tette el – hát persze… Miért is tette volna? Ő nem tudhatta, hogy miért jövök.
Ahogy egyre közelebb ért, már láttam, hogy nem sokat változott az évek során, de a háború, az állandó félelemmel rajta is meglátszódott.
- Narcissa – jelentette ki mindenféle hangulat nélkül.
- Andromeda, beszélni szeretnék veled! – néztem rá esdeklően, mire alaposan végigjártatta rajtam a tekintetét. – Bajban vagyok. – Egy kis gondolkodás után ennyit mondott:
- Menjünk el hozzám, és majd ott. Mostanában nem túl biztonságos huzamosabb ideig az utcán ácsorogni.
Nagyon hamar odaértünk. Andromedáék háza nagyon otthonosan volt berendezve, látszott, hogy olyan emberek élnem benne, akik szeretik egymást.
- Ülj csak le! – mondta, majd lerakott két bögre, forró teát és ő maga is leült.
- Köszönöm. – Majd mindenféle bevezetés nélkül elkezdtem beszélni. - Andromeda, sajnálom! Tudom, elkéstem a bocsánatkéréssel, de…
- Hát, eléggé – szúrta közbe. – Mért vagy most mégis itt?
- Meghalt Draco és Lucius is.
- Hallottam róla, sajnálom – nézett rám együttérzően. Hát igen… Tényleg ő volt közülünk, aki mindig tiszta szívű volt.
- És most nincs senkim és… - De nem igazán tudtam, mit akarok ezzel mondani, ezért inkább elhallgattam.
- És Bella?
- Tudod, én most már nem akarom a Sötét Nagyurat szolgálni… Eddig kellett, hiszen Draco is Lucius, de most már semmi nincs, ami hozzákötne.
- Te megőrültél?! – csattant fel a nővérem. Ezt nem vártam tőle…
- Hogyan? – kérdeztem értetlenül.
- Cissy, téged meg fognak ölni! Elárultad őket, és… Hidegvérrel fognak megölni, de előtte meg is kínoznak!
- Tudom… A kúriát már fel is gyújtották, és most valószínűleg vadásznak rám. Ezért jöttem ide… A segítségeteket szeretném kérni.
- Vagy úgy…
- De, én tényleg szeretném, ha megbocsájtanál! Sajnálok mindent, ami a múltban történt.
- Sajnálhatod is…
- Tudom, hogy több tíz évet nem lehet eltörölni, de azért én szeretném, ha megbocsájtanál.
- Miért tenném?
- A kérdés jogos… De én tényleg, őszintén megbántam mindent.
- Mi történt pontosan? Hogyhogy pont most gondoltad, hogy eleged van Tudjukki uralmából?
- Én egyszerűen… - A válaszon el kellett gondolkodnom. Kinéztem az ablakon. A hóesés kezdett elállni, az ég viszont teljesen fekete volt. A mai éjszaka csillagtalan lesz, pont, mint az én életem, aminek már rég kihunyt a fénye.
Ekkor eszembe jutott, milyen nap van ma. December huszonharmadika. Más években ilyenkor az ünnepekre készültünk, most pedig gyász van, szomorúság és háború. Mindebből a muglik nem vesznek észre semmit. Miért? Mért kell pont nekem szenvedni?! Mért nem lehet valaki másnak?!
Ha a gyertya fénye kigyúlna... A szeretet… A béke… Az összes szép dolgot lánggal ábrázolják. Most sötét van, a gyertyák nem égnek…
Tekintetemet újra a nővéremre emeltem, aki türelmesen várta, hogy mikor fogom folytatni, amit elkezdtem.
- Andromeda, miután Draco és Lucius meghalt, én már nem is tudtam, hogy miért kéne élni. Gondolkodni kezdtem, és rájöttem, hogy nem akarom többé a Sötét Nagyurat szolgálni.
- És… Miért? Mi miatt gondoltad ezt hirtelen így?
- Egyszerűen… Nem tudom… Vagyis, eddig csak azért tettem, hogy Draco és Lucius életben maradjon, de… Ekkor ennek már nem volt jelentősége, nekem pedig elegem volt ebből az egészből.
- Miért kéne ezt neked elhinnem?
- Mert… - Nem kellett túl sok gondolkodás és már mondtam is. – Mert a nővérem vagy és szeretlek. Itass velem Veritaserumot, vagy bármi, és…
- Csak erre az egy szóra vártam. – A nővérem arcán egy halvány mosoly jelent meg, majd magához ölelt. – Üdvözöllek újra a családban!
- Köszönöm. – A mai este folyamán először én is elmosolyodtam.
- Itt maradsz, ugye? Holnap Szenteste! Nem karácsonyozhatsz egyedül!
- Ha megengeditek, akkor maradok.
- Együtt szép az ünnep…

Fekete haj, kék szemek...

Régebbi oldalamon már olvashattátok :) Tomos történet :)


Fekete haj, kék szemek...
~ TomStu története ~

A kurva életbe! Komolyan mondom… kész. Ezt nem hiszem el…! Legszívesebben belerúgtam volna minden utamba kerülő dologba. De inkább nem tettem. Mégis csak normális ember vagyok – bár, néha kezdek benne kételkedni.
Minden úgy kezdődött, hogy végre tényleg, igazán tetszett egy csaj. De nem… Ha valamit szeretnék, az soha nem úgy jön össze, ahogy kéne. Úgy döntöttem, felhívom az egyik olyan barátomat, akinek a tartós kapcsolatokban is van tapasztalata és nem csak az egyéjszakás kalandokban. Így esett a választásom Robra.
- …és már két hónapja járunk, de ez valahogy…
- Nem jó így? – kérdezte értetlenül. – Valami gond van a csajjal?
- Nem, pont fordítva!
- Akkor mi a probléma? – értetlenkedett még mindig.
- Hát az, hogy még soha – na, jó, körülbelül kétszer – jártam egy csajjal tovább, mint másfél hónap.
- Még mindig nem értem, hogy mi a gond. Hiszen ez most akkor jó, nem?
- De, persze, hogy az! Csak én szeretném, ha egy kicsit… - Igazából nem tudtam, hogy hogyan mondjam, mit akarok, mert minden megfogalmazás annyira hülyén hangzott, így inkább belekezdtem valami másba. – Hil tényleg olyan kedves, meg…
- Én ezt elhiszem, Tom, de nem erről volt szó. Szóval, mi a gond? Mit szeretnél?
- Hát… Hülyeség az, hogy két hónap után… Szóval…
- Mondd már! – Rob most már kissé ideges lehetett, hiszen én mindig egyszerre kimondok mindent. Azt is, amit nem kéne…
- Rendben. Szóval, szerinted hülyeség lenne az, hogy két hónap után megkérném, hogy költözzön össze velem?
- Ez sok mindenen múlik – mondta rejtélyesen. Direkt akar az őrületbe kergetni?!
- Például?
- A csaj is így gondolja?
- A csajnak neve is van, méghozzá Hilary – mondtam rögtön.
- Jó, akkor Hilary – itt éreztem a hangjában némi élt. – is így gondolja?
- Nem tudom…
- Tom, akkor kérdezd meg!
- De mi van, ha nemet mond?
- Hát, akkor pofára vagy ejtve.
- Kösz szépen. – De igaza volt. Ha nemet mond, akkor sem történik semmi.

És így kezdődött. Ha akkor nem kérdezek rá Robtól, hogy mit tegyek, majd nem teszem meg… Ki tudja… Az is lehet, hogy akkor se lennénk együtt, de lehetséges az is, hogy most már tényleg elkezdené fontolgatni azt, hogy talán mi, majd egyszer…
Áh, úgysem! Nincs nekem olyan szerencsém!
Ráadásul, olyan szavakkal dobott, hogy az…
- Tom, ismerlek – mondta, és közben mélyen belenézett a szemembe. Itt még nyugodt volt a hangja. – Nem csak téged, hanem ismerem a… fajtádat. – Csodálkozó tekintetemre válaszul elmagyarázta, hogy pontosan mit is jelent a „fajtám.” – Az olyan srácok, mint te, akik megrögzött szoknyavadászok, nem változnak meg egyik pillanatról a másikra. Hogy várjam el tőled, hogy hirtelen felhagyj ezzel az… „életmóddal?”
- De, Hil, én…
- Nem, Tom. Fogd be! Most én beszélek. – Intettem, hogy akkor csak tessék. – Kurvára elegem van belőle, hogy mikor velem vagy, akkor is más csajokat bámulsz! – A hangja már korántsem volt olyan nyugodt, mint az előbb.
- De, Hil! Én nem… - És újra félbeszakított, most már kiabálva.
- De igen! Tom, baszki, nehogy azt hidd, hogy nem látom, mit csinálsz! Mellesleg, mint mondtam, tudom, hogy az ilyenek – itt éreztem egy kis gúnyos hangszínt. – nem változnak.
- Hil, én csak téged szeretlek! – Visszagondolva a helyzet kissé olyan volt, mint egy brazil szappanoperában.
- Tom, én nem is várom el, hogy megváltozz. De most elmegyek. Ég veled! – És már csukódott is be az ajtó.
- Hil…
Szinte ráestem az ágyra. Egy pár percig nem gondolkodtam, kiszorítottam a külvilágot, és bámultam a plafont. Majd éreztem, hogy ideje kiszellőztetni a fejemet. Nem normális állapot az, hogy egy huszonhárom éves férfi itt mély szerelmi bánatba esik. Pedig nagyon úgy néz ki, hogy az történt. Hát, Tom Sturridge, ezennel hivatalosan is kijelentheted magadról, hogy egy totál szánalmas senki vagy. Remek!
Úgy, ahogy voltam, fogtam a kulcsomat, a tárcámat és mentem. Akkor még nem tudtam, hogy hova, csak mentem. Még szerencse, hogy este volt és nem nagyon volt senki az utcán, mert néhány gyerek biztos elsírta volna magát, ha meglát. Szóval, csak mentem és mentem.
Így történhetett az, hogy végül egy pubban kötöttem ki. A poharak számát már nem is számoltam, a cél csak annyi volt, hogy felejtsek. Tudom, erre lehet azt mondani, hogy csak két hónap volt, nem kéne rajta ennyit lovagolnom, de akkor is! Nekem Hil kell! Soha nem éreztem még ilyen… Ilyen erősen senki iránt, mint ahogy vele. Ez egyszerűen elmondhatatlan!
Mikor vele vagyok – vagyis voltam… - mindig azt éreztem, hogy most valami különleges dolognak vagyok része. Az a kisugárzás, ami belőle áradt… Egyszerűen leírhatatlan. Nem tudom miért… Mindig, mikor vele voltam, szinte rajongással követtem minden mozdulatát. Nem sok lány volt, akinek sikerült előhozni a romantikus oldalamat, de ő ilyen volt.
Egyszerűen bármit csinált, én úgy néztem rá, mintha bármelyik pillanatban valami baj történhetne, és ott voltam mellette, hogy azonnal tudjak segíteni. Nem vagyok normális… Igazából, még soha nem éreztem ilyet… Ilyen erejű… Nem is tudom. Ez már szerelem volt?
Lustán elővettem a zsebemből a cigisdobozt, kivettem egy szálat, majd meggyújtottam. Éreztem, ahogy a füst leáramlik a tüdőmbe. Valahogy, egy szál cigi mindig le tudott nyugtatni. Amúgy meg ideje lenne leszoknom…
Rápillantottam az előttem álló tekintélyes mennyiségű pohárra, és szinte elborzadtam magamtól. Utoljára ilyen „bánatomban leiszom magam”- dolgot tizenhét évesen csináltam. Hát, régen volt… És akkor még nem néztek rám furán emiatt.
Míg ezeken gondolkodtam, észre sem vettem, hogy bejött egy lány. Már csak azt hallottam, hogy csukódik be mögötte az ajtó. És mikor felnéztem…
Ott állt egy olyan lány, akihez foghatót még soha nem láttam – bár, ezt az érzés lehet, hogy csak a tekintélyes mennyiségű elfogyasztott alkohol keltette.
Kissé szégyenlősen elmosolyodott, majd odajött hozzám.
- Szia – mondta, és leült, én pedig csak néztem rá, mintha valami égi tüneményt látnék. Egyszerűen nem bírtam betelni azzal, hogy bámulom. Ahogy hozzáért ahhoz a gyönyörű barna hajához… Miközben a szemei engem fürkésztek… Lélegzetelállító volt.
Ahogy őt néztem, megszűnt a külvilág. Egyszeriben elfelejtettem Hilaryt, és… úgy nagyjából mindent – bár ez betudható a sok sörnek is…
Ő megint hozzáért a hajához, majd rám mosolygott. A szégyenlősségnek már nyoma sem volt rajta. A tekintete sokkal inkább kihívó volt. Kék szemeiben vad tűz égett, mintha csak várt volna arra, hogy találkozzunk. Igen… Ő ezt előre tudta.
Tekintetem lejjebb siklott, végig a lány egész testén – az alakja csodálatos volt… Pillantásom nem feszélyezte, sokkal inkább élvezte, hogy már a tekintetemmel is őt dicsérem.
- Szia – köszönt rám újra. Ekkor jöttem rá, hogy még nem is köszöntem vissza.
- Szia – próbáltam magamból kicsikarni egy mosolyt, és meglepő, de egyáltalán nem esett nehezemre.
- Lisa vagyok. Lisa West – mosolygott rám, majd kezet nyújtott.
- Tom. Tom Sturridge – mondtam kicsit késve. – Örülök, hogy megismertelek. – Elővettem az eddig ellenállhatatlannak titulált mosolyom. Reméltem, hogy most is bejön.
- Én is – mosolygott ő is. Egy ideig még így elmosolyogtunk, majd megint ő szólalt meg. – Péntek este van, mit keres egy magadfajta jó srác egymagában, egy lepukkant bárban?
- Inkább az a kérdés, hogy te mit keresel itt – mosolyodtam el újra. Hiszen ez a valóban tényleg érdekes dolog. Az ilyen csajok, mármint, akik ilyen jól néznek ki és ilyen kedvesek, inkább a diszkókban szoktak nyomulni. Miután ezt a feltevésemet megosztottam vele, csengő hangon kacagni kezdett.
- Áh, nem szeretem a nagy nyüzsgést – legyintett. – De azt még mindig nem tudom, te mit keresel itt.
- Nem érdekes… - hajtottam le a fejem. Éreztem magamon, hogy néz. Egy pillantásával szinte kényszerített, hogy ránézzek. Felpillantottam és a fürkésző kék szemeivel találtam szembe magam. Mintha mindent tudna rólam…
- De igen, az. Ha te elmondod, én is. – Miközben ezt kimondta, az ujját végighúzta a száján. Szexi volt és hatásos… Ez a mondat, ezzel a mozdulattal… Minden épeszű férfi beadta volna derekát.
Egy ideig csak néztük egymást, majd én szólaltam meg először.
- Előbb te mondd meg! Miért vagy itt? – Bevetettem a szokásos mosolyom, mire ő mintha egy pillanatra gondolkodni kezdett volna. Majd a lehető legközelebb csúszott hozzám, és érzékien, vágytól fűtött hangon egy szót súgott a fülembe.
- Miattad! – Ahogy ezt a szót kimondta, libabőrös lettem. A hangja olyan… csábító volt. Végül is…? Miért ne? Hilnek úgysem kellek, vannak más nők is a világon! Például Lisa… - De most te jössz! – szakította meg a gondolatmenetemet. Hirtelen nem tudtam, mivel is jövök én? – Te miért vagy itt? – Újra visszacsúszott az eredeti helyére, és édes mosollyal az arcán tette fel a kérdést. Nyoma sem volt annak, hogy az imént éppen egy vadmacskát játszott volna. Furcsa… - Szóval…? – kérdezte újra, mivel még mindig nem válaszoltam.
- Nem olyan izgalmas, mint a te okod – mosolyogtam rá, ő pedig felnevetett.
- Nő van a dologban?
- Akár – ingattam a fejem.
- Kiakasztott a barátnőd? – kérdezte együttérzően, és újra közelebb csúszott, majd a hajamat kezdte simogatni. Élveztem, ahogy a vékony ujjai végigszántják a kócos, fekete hajamat. Egyszerűen megmagyarázhatatlan volt, hogy mit éreztem, mikor hozzámért. Nem sokkal később, mikor az asztalon lévő egyik poharat lökködtem egyik kezemből a másikba, azt éreztem, hogy az ő keze a vállamon van. Megmagyarázhatatlan bizsergés járta át az egész testemet, de jó volt, nem állt szándékomban megkérni, hogy vegye le rólam a kezét. Az ingen keresztül éreztem, ahogy a puha ujjai végigjárják a karomat, majd újra a vállamat s végül a nyakamat. Szinte kapkodnom kellett a levegőt.
- Mondhatjuk úgy is. – Ezt az egy rövid mondatot is elég nehéz volt kimondanom most, hogy ilyen közel volt hozzám. Újra belenéztem a csillogó, kék szemeibe, amik most vad tűzben égtek, és hatalmába kerített a vágy. Kell nekem ez a csaj! Talán csak egy éjszakára, talán többre… Ezt nem tudtam megmondani, de azt igen, hogy abban a pillanatban a lelkemnek és testemnek is szüksége volt rá.
- Ha nem ő, akkor ki? – Az ujját végighúzta az arccsontomon… Ettől egy pillanatra azt is elfelejtettem, hogy tudok beszélni. Várakozóan nézett rám, mire én kissé akadozó hangon, de beszélni kezdtem.
- Ő… a volt barátnőm. – Sajnálkozva nézett rám, majd, ha lehet, még közelebb csúszott és átölelt, mire a légzésem még inkább felgyorsult. Ezt valószínűleg ő is észrevette, hiszen egy pillanatig aggódva nézett rám, majd egy gyors mosoly után tovább kérdezgetett.
- Dobott?
- Aha – bólintottam.
- Az a csaj nem volt normális, hidd el nekem. – Megbabonázva újra ránéztem. Ha ő mondja, én bármit elhiszek!
- Lehetséges… - Majd hirtelen, minden gondolkodás nélkül kimondtam egy szót. Egy szó, ami a kapcsolatokat megerősíti, de van, mikor szét is szakíthatja őket. – Szeretlek… - Lisa elnézően rám mosolygott, majd beletúrt a hajamba és magához húzott.
A csókja édes volt, édesebb a méznél. Szenvedélyes volt és ugyanazt a vad tüzet éreztem benne, mint amit korábban a szemében is láttam. De mégis… Hiányzott belőle valami. Valami, amit Hillel éreztem, de nála… nála egyszerűen nem. Aztán rájöttem, mi volt az. A szerelem érzése.
De nem érdekelt! Csak csókoltam, és nem érdekelt semmi más. Csak ő és én léteztünk. Minden érzelmemet, minden dühömet, fájdalmamat beleadtam abba a csókba. Ő pedig élvezte és én is. Élveztem, hogy nem kell törődnöm azzal, mit és miért teszek, csak az érzelmek irányítottak. Minden fájdalmat kiadni magamból, kárpótlásként azért, mert nem lehetek Hillel.
Nem is figyeltem már arra, hogy mit teszek – mit teszünk -, szinte ott, az asztalnál egymásnak estünk. (Amúgy, szerintem senkit nem zavart volna…) Lisa ekkor beleharapott az ajkamba. Egy tizedmásodpercre leálltam, hogy ez mi is volt? Hát, ha ő így szereti, én állok elébe.
Csak azt vettem észre, hogy már lovaglóülésben van rajtam, a kezem pedig a felsője alatt van. Hirtelen pár milliméterre eltávolodott tőlem, de a szemében még mindig ugyanaz a vad tűz égett, mint a csókunk előtt. Mind a ketten kapkodtuk a levegőt, ennek ellenére mégis újra magamhoz akartam húzni. Birtokolni akartam… Birtokolni a testét, a lelkét. Hogy meddig, az továbbra sem érdekelt, de már mindennél jobban tudtam, hogy ez a lány kell nekem ma éjjel!
Azonban, mikor vissza akartam húzni, határozott ellenállást éreztem a részéről, amit nem tudtam mire vélni.
- Nem itt kéne… - mondta halkan, majd a homlokát az enyémnek támasztotta.
- Akkor menjünk! – mosolyogtam rá, és már ott sem voltunk.
A lakásomba érve egy forró, vággyal teli csók után az ágyra dobtam, és folytattuk, amit a bárban elkezdtünk.
Reggel, mikor felébredtem, fogtam a kezét. Rápillantottam. Hozzám bújva, békésen aludt. Tudtam, ebből szerelem nem lesz, de ezt az éjszakát nem fogom elfelejteni…

Karácsony nélküled

Karácsonyi pályázatra készült, második díjat nyertem vele :)

Karácsony nélküled

(Mary szemszöge)

1918 karácsonya a megszokottnál sokkal hidegebb volt. S nem csak az időjárás, hanem a szívemben lévő fagy miatt is. Elment az a személy, aki mindennél többet jelentett nekem. Ő, aki mosolyt hozott a szürke hétköznapjaimba.
Még most sem tudom felfogni, hogy Edward meghalt. Edward, az én Edward Masenem nincs többé, s én most már soha nem lehetek Mary Masen. Mióta csak megismertem őt, ez volt minden vágyam. Akkor azt hittem, hogy majd összeházasodunk, lesz két gyerekünk – egy fiú, Edward és egy lány, Elisabeth – és szeretni fogjuk egymást. Én engedelmes, szerető feleség leszek, ő pedig a legjobb férj.
Azonban az élet mindig keresztülhúzza a számításaimat, mint ahogy most is. Tisztán emlékszem az utolsó esténkre.

Edwardék háza mögötti dombon ültünk és élveztük az őszi napsugarak halvány erejét. Ilyenkor mindig sikerült megfeledkeznünk az összes gondunkról, de ez most nem ment.
Egy ideig mind a ketten a gondolatainkba merülve ültünk és néztük a ház mögött álló fát, amelyről éppen az utolsó levelek hullottak a földre. Edward finoman végigsimított a vállamon, én pedig jólesően simultam a karjaiba.
A szél egy száraz falevelet sodort elénk. Felvette a földről, elgondolkodva forgatta a kezében, összemorzsolta, majd csak ezután szólalt meg.
- Az ősz túlságosan szomorú. Vége van valaminek és ez így nem jó. - Elgondolkodva nézett előre, s szinte már gépiesen simogatta a vállamat.
- Eddig mindig azt mondtad, hogy az ősz is valami újnak a kezdte. Hiszen jön a tél, mikor a növények pihennek, tavasszal pedig új életre kelnek. - Másnak talán furcsán hatott volna, hogy egy természeti példával jövök elő, de neki nem. - A levél, amit szétmorzsoltál, pont ezt jelképezi. Abból talán egy új élet serkedhetett volna. Megújulás.
- Nem. Eddig így gondoltam, de most már nem. Mikor elmúlik a napsugaras meleg nyár, beköszönt a felhős, hideg ősz.
- Az nem tart örökké, Edward. A természetnek állandó körforgása van. A hideg őszre jön a fagyos tél, de a tavasz újra reménnyel, vidámsággal tölti el az embereket. - Szavaim semmilyen hatást nem gyakoroltak rá. - De ez a körforgás az életben is megvan – folytattam. - Olyan nincs, hogy valaki örökké szomorú és olyan sem, hogy valakinek csupa vidámság az élete. Szeretnélek újra mosolyogni látni. És...- haboztam egy kicsit, de végül kimondtam, amit akartam. - És a szüleid sem szeretnék, hogy örökké szomorú legyél. - A mondat végére elvékonyodott a hangom és éreztem, hogy Edward nagyon küzd azzal, hogy ne sírja el magát. Szíve szerint azt tette volna, de tudta, hogy nem szabad. A sírás nem méltó egy férfihez. Végül csak annyit mondott:
- Tudod, Mary, északon örök tél van.
- De... Te nem észak vagy! - Egy ideig mind a ketten hallgattunk. Edward következő kérdése azonban teljesen váratlanul ért.
- Mary, szerinted megérem a karácsonyt?

Karácsony. Edward kérdései néha nagyon furcsák voltak, mintha látta volna előre, hogy mi fog történni. Hogy miért? December huszonkettedikén lett volna az esküvőnk, én pedig december huszadikán kaptam a hírt, hogy meghalt.
Az első gondolatom az volt, hogy ez biztosan tévedés, s ezt meg is mondtam az orvosnak, aki közölte velem a hírt. Nem szokásom udvariatlanul viselkedni, de akkor hirtelen az összes szitkot, ami csak eszembe jutott rázúdítottam.
Szerencsém volt, hogy a szüleim nem látták mit művelek, mert biztosan két hatalmas pofon csattant volna az arcomon. De ez az orvos – ha jól emlékszem Carlisle Cullen – még csak a hangját sem emelte fel. Nagyon megértő volt, még vigasztalni is próbált, persze sikertelenül.
Elmondta, hogy Edward utolsó kívánsága az volt, hogy ne legyek miatta szomorú. A doktoron látszott, hogy nagyon a szívén viseli minden betegének a sorsát, még a páciensei családjáét is. Úgy tűnt, hogy Edwardét pedig még inkább.
A szerelmem abba a fajta embercsoportba tartozott, akikről nem lehetett nem tudomást venni. Vagy kedveled, vagy nem. Őt mindenki tisztelte, szerette. Edward volt a legsegítőkészebb, legelőzékenyebb ember, akit csak ismertem.

- Ha kibeszéled magadból a fájdalmat, az talán segít valamennyit – mondta Dr. Cullen kedvesen.
- De kinek mondjam el?
- Ha akarod, elmondhatod akár nekem is.
- Mennyire ismerte Edwardot?
- Pont annyira, hogy tudjam, megérdemelte a szerelmet.
- Igen. Én viszont nem érdemeltem meg, hogy ő szeretett engem.
- Edwardnak jó érzéke volt ahhoz, hogy kiválassza a legjobbat. Valószínűleg most sem tévedett.
- Nem tudom... - Ekkor hirtelen eszembe jutott az, hogyan ismerkedtünk meg.

Még két évvel ezelőtt - tizenöt évesen - felügyelet nélkül maradtam otthon. Bármit csinálhattam, azt is, amit olyankor nem szabad, amikor a szüleim itthon vannak. Az első dolgom rögtön az volt, hogy bementem a városba.
Apám szerint nem illendő, hogy egy fiatal hölgy kíséret nélkül járjon ott, hiszen annyi baj történhet! Másrészt pedig, mit szólnak az emberek? Nem lehet csak úgy ott járkálni, nézelődni, mert megszólnak.
Én mindezekkel nem törődtem. Mosolyogva mentem végig az utcán és élveztem a rám szegeződő tekinteteket. Hiába, egy kicsit mindig is hiú voltam. Büszkén sétáltam tovább, mikor egyszer csak elbotlottam. Tudtam, hogy ennek esés lesz a vége, de már nem tudtam visszafordítani a dolgot. Vártam, hogy leessek a földre, de ez nem történt meg. Csak azt éreztem, hogy valaki erősen tartott, hogy ne essek el. A „megmentőm” felsegített.
- Jól van, hölgyem? - kérdezte udvariasan.
- Igen, köszönöm. - Kedvesen rámosolyogtam, majd belenéztem a ragyogó zöld szemeibe. Hiba volt ezt tennem, szinte teljesen elvesztem bennük.
- Edward Masen vagyok. - Ó, valóban ő lenne Edward Masen? A szüleim annyit áradoztak már róla, hogy milyen jó ember és mindenki örülne, ha összeházasodnánk. Csak ebbe a mindenkibe engem nem számoltak bele. Nem ilyennek gondoltam őt. Abból, amit Edwardról hallottam, egy gazdag ficsúrnak képzeltem, most viszont bebizonyosodott az ellenkezője. Egy igen udvarias és nem mellesleg jóképű férfi. A szüleimnek biztosan nem lenne ellene kifogásuk. Sőt...!
- Mary Whiterose – mutatkoztam be egy kicsit késve. Ő egy ideig elgondolkodva nézett maga elé, majd megszólalt:
- Whiterose? Elnézést, de honnan olyan ismerős nekem ez a név? - nézett rám elgondolkozva. Nagyot sóhajtottam. Hát persze... Itt mindenkinek ismerős a nevem.
- A szüleim Kathleen és Richard Whiterose. Ez talán megmagyarázza a dolgokat. - Persze, hogy megmagyarázza...
- Ó, már értem! - Látszott rajta is és rajtam is, hogy erről a témáról nem kéne többet beszélni.
Edward szülei és az enyémek voltak a város legbefolyásosabb emberei. Engem ez kiskoromban egyáltalán nem zavart, élveztem, hogy mindenki felismert minket, hogy mindenki a közelünkbe akart kerülni. Ám amikor nagyobb lettem és megértettem, mi miért van, már nem örültem annyira a dolognak, de azt azért élveztem, hogy mindenki megfordul utánam.
Valószínűleg Edward is hasonlóan állt a dolgokhoz, de ő nem élvezte a helyzetet még annyira sem, mint én. Igazából, még soha nem találkoztam vele, de tudtam róla annyit, hogy nekem ő nem kell. Legalábbis, akkor azt hittem, mivel a szüleim a nekik fontos tulajdonságokat emelték ki. Ami pedig nekik az volt, az engem egyáltalán nem érdekelt.
- Még biztosan látjuk egymást, Mary – mosolyodott el Edward.
- Biztosan.
Ezután majdnem minden társasági eseményen találkoztam vele. Ez nagyon furcsa volt, mivel előtte soha, sehol nem jelent meg, ahol láthattam volna. De valahol csak ott kellett lennie, hiszen a szüleimnek csak kellett találkozniuk vele, hogy az egekig tudják magasztalni...
Edward már az első pillanattól imponált nekem, később pedig, mivel lépten-nyomon találkoztam vele, egyre jobban kialakult köztünk a kötődés. A kötődésből csakhamar szerelem lett.

A történet végén az arcomon forró lávaként folytak végig a könnyek. Szerettem Edwardot, mindennél jobban. A szerelem, az igaz szerelem, egy olyan érzés, amit nem lehet elfelejteni.
Dr. Cullen együttérzően nézett rám. Furcsa volt egy teljesen idegen embernek kiönteni a szívemet. A férfi egy ideig az arcomat nézte, majd a pillantása a kezemre tévedt. A gyűrűre, ami örökre összekötött volna Edwarddal.
- Mary, Edward mindig szeretni fogja magát. Én tudom. - Úgy hangzott, tényleg tudja.
- De ő már nincs itt, hogy ezt megmondja! - fakadtam ki.
- Valóban nincs... De akkor is tudja. Igaz? - A kérdésre válaszolnom sem kellett, hiszen egyértelmű volt. - És van néhány dolog, ami örökre összeköti magukat. - S az arcomról újra a gyűrűre nézett.

- Edward! - köszöntöttem boldogan szerelmemet.
- Mary, reméltem, hogy itthon talállak – rám mosolygott, majd átölelt. Miután ebből kibontakoztunk, beengedtem. Megfogta a kezemet és némán mentünk végig a szalonig. - Igazából, most a szüleidhez jöttem – mondta komolyan, ugyanakkor mosolyogva.
- Miért? - kérdeztem döbbenten.
- Ne kíváncsiskodj, majd megtudod! - mosolygott rám. Ötletem sem volt, hogy mit akarhat tőlük, de majdcsak megtudom. – Szép reggelt! - köszöntette a szüleimet.
- Szervusz, Edward! - Apám összehajtotta az újságot, amit eddig olvasott és Edward felé fordult.
- Szia, Edward! - mosolygott rá kedvesen anyám. - Ülj csak le! - mutatott az egyik szék felé, mire ő engedelmesen leült. - Nincs semmi gond otthon, ugye?
- Nem, nincs. Legalábbis, egyelőre nincs. - Nem kellett kimondani, hogy miről van szó, mindenki tudta. A spanyolnátha már betört a mi kis városunkba is, s egyre több embert vitt el a láz. - Szeretnék valamit megbeszélni önökkel – kezdett bele komoly hangon.
- Hát akkor... - De Edward rám pillantott, mire apám hirtelen félbehagyta a mondatot, és hozzám fordult. - Mary, hoznál nekünk kávét?
- Persze!
Mért hagynak ki engem mindenből? Mindig, ha valami fontosról akarnak beszélni, engem kiküldenek... Jellemző. Mintha a nők semmihez nem értenének... Persze, ezen gondolataimnak nem adhattam hangot. Hogy miért? Mert nem.
Nagyon sok dologra csak az a válasz, hogy „mert.” Egyszer megkérdeztem anyámat, mire csak annyit mondott: „- Van, amiről jobb, ha nem tudsz, és van, amit majd meg fogsz tudni.” Hát ezzel mit kezdjek?
Ez vajon a „jobb, ha nem tudom”, vagy a „majd megtudom”-fajta beszélgetés? Remélem, hogy az utóbbi.
Némán elkészítettem a kávét, olyan gyorsan, amennyire csak tudtam, de a sietségem miatt újra meg kellett csinálnom. Olyan gyorsan akartam végezni, hogy közben cukor helyett véletlenül sót raktam bele. Hát igen, ez jellemző rám... Még jó, hogy nem adtam oda nekik!
Persze, miközben tettem a dolgomat, próbáltam hallgatózni, hogy miről is van szó odabent, de ez sajnos nem sikerült, mivel a szalon és a konyha elég messze van egymástól. Mikor végre sikerült jól megcsinálnom, és mehettem volna be, egy újabb szerencsétlen baleset történt.
Ahogy felemeltem a tálcát és kiléptem volna az ajtón, a szoknyám beleakadt az ajtóba, így leejtettem mindent, ami a kezemben volt. Az egész összetört és az összes kávé a ruhámra ömlött. A csörömpölést odabent nem hallották, mert akkor már kijöttek volna megnézni, hogy mi történt. Gyorsan összetakarítottam, majd felmentem a szobámba tiszta ruháért.
Azonban itt is akadályok hárultak elém. A ruhásszekrényem kulcsra volt zárva. Eddig nem is lett volna probléma, csakhogy nem találtam meg a kulcsot. Elkezdtem feszegetni a szekrényt, de nem használt. Ez ma a sorozatos balszerencse napja...
Kerestem mindenhol a kulcsot, de csak nem találtam. Végül az ágyra dobtam magam és zokogni kezdtem. Hogy nem jön nekem össze semmi?!
Már pár perce fekhettem ott, mikor édesanyám benyitott a szobába.
- Mary, hol voltál? Mindenki téged vár! - Nem szóltam semmit, csak sírtam tovább. - Mi a baj kicsim?
- Semmi nem sikerül – mondtam két sírásroham között.
- Jaj, Mary! Mi történt? - Felültem az ágyon, ő pedig átölelt.
- Először sót raktam a kávéba, majd újra megcsináltam, aztán mikor be akartam vinni, összetört az egész. Ráborult minden a ruhámra, feljöttem átcserélni, erre be van zárva a szekrényem.
- Mary, a kulcs ott van az asztalon, hogy nem vetted észre? - mosolyodott el. - A többi miatt pedig ne aggódj! Gyere le, csak rád várunk! - Már épp kiment volna, mikor visszafordult és megszólalt. - Nem is mondtam, Sara hazajön!
- Tényleg? Ez remek! – lelkesültem fel, hiszen a hír nagyon meglepett. Sara ritkán jött haza, mivel nagyon messze tanult innét. Ez azonban mit sem változtatott azon a tényen, hogy ő egy személyben volt a nővérem és a legjobb barátnőm.
Míg kicsik voltunk – és később is – mindent megosztottunk egymással. Nála jobb testvért - és barátnőt – nem is kívánhattam volna. Mindent meg tudtunk beszélni és mindig tudott tanácsot adni – erre nemegyszer szükségem is volt és olyankor nagyon örültem annak, hogy ő ott volt.
Egyébként pedig, nála gyönyörűbb lányt még soha nem láttam. Mindig, mindenki „a gyönyörű Whiterose-lányok”-ként emlegetett minket, de tudtam, hogy valójában csak róla van szó. Be kell vallani, azért én sem voltam csúnya, de Sara közelébe sem érhettem.
Senki másnak nem volt olyan gyönyörű, hullámos szőke haja, mint neki és ehhez a hajhoz gyönyörű, zöld szemek párosultak. Minden férfi arra vágyott, hogy megszerezze magának, de őt senki nem érdekelte, inkább tanult. Viszont, annak ellenére, hogy tudtam, hogy ő a szebb és a jobb, soha nem féltékenykedtem, hiszen szerettem a nővéremet.
Mosolyogva átöltöztem, majd belenéztem a tükörbe és megállapítottam, hogy borzalmasan nézek ki. Gyorsan megfésültem a hajamat, majd megmostam az arcomat. Még egyszer belepillantottam a tükörbe, most már egészen elfogadhatóan néztem ki.
Lementem a lépcsőn, be a szalonba, ahol mindenki – kivéve anyám -, meglepetten nézett rám. Kíváncsi lettem volna, mennyi ideig voltam távol... Mellesleg, az is elég meglepő lehetett, hogy mikor elmentem, még egészen más ruha volt rajtam. Remélem, nem tudják, mi történt a konyhában és utána. Azt a szégyent nem élném túl!
- Mary, csakhogy itt vagy! - rángatott vissza a valóságba Edward hangja. - Már vártunk rád! Ülj le! - Engedelmesen leültem Edward mellé, miközben kérdő tekintettel ránéztem anyámra, aki szerencsére nemet intett. Szóval nem mondta el nekik. Köszönöm! Hála az égnek, legalább erről nem tudnak! Így is épp elég gond az, hogy ilyen sokáig távol voltam...
- Amíg nem voltál itt, fontos dolgokról volt szó – kezdte apám.
- Igen? - kérdeztem meglepetten. Ezek szerint elmondják, hogy miről beszéltek?
- Igen. A te jövődről. - Az én jövőmről? Miért jött el Edward beszélni a jövőmről? - De szerintem ezt jobb lenne, ha Edward mondaná el...
A következő pillanatban Edward felé fordultam, de nem ült a széken. Helyette, előttem térdelt... Csak nem...? Úristen!
- Mary Felicity Whiterose, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül? - kérdezte mosolyogva.
- Természetesen – válaszoltam meghatottan. Edward gyengéden a kezébe vette az enyémet, és a gyűrűsujjamra húzta a jövőmet. Felállt a padlóról s ezzel egyidejűleg felhúzott engem a székről és megcsókolt. Most már talán a szüleimnek sem lehet ez ellen kifogásuk, hiszen már elvileg jegyesek vagyunk. Talán most már egy-egy csók megengedett. Egész eddig csak titokban válthattunk lopott csókokat. Miután elváltunk egymástól az ujjait az enyémekbe kulcsolta és úgy ültünk le.
- Úgy örülünk nektek! - mondta anyu és átölelt mind a kettőnket.
- Hát még mi, hogy örülünk! - nevetett fel Edward, én pedig még mindig nem tudtam mit mondani, annyira meglepett az egész. - De, Mary, áruld el, hol voltál ennyi ideig? - Miután elmeséltem nekik mindent, mindenki nevetni kezdett, amin nem is csodálkozom.
- Edward, még mindig el akarod venni? - kérdezte apám nevetve. - Tudod, még nem késő visszalépni!
- Még szép, hogy elveszem! - vágta rá rögtön. Majd felém fordult. - Nem baj, Mary, majd lesz szakácsnőnk!
- Nagyon jól tudod, hogy tudok főzni! - vágtam vissza, ami cseppet sem illet egy hölgyhöz, főleg nem olyanhoz, aki most már büszkén kijelentheti magáról, hogy menyasszony! Egyébként, igazam is volt, Edward nemegyszer dicsérte már meg a főztömet.
- Tudom. - Azzal a gyönyörű féloldalas mosolyával mosolygott rám.
- Szerintetek Sara mit fog szólni? - kérdeztem hirtelen.
- Biztosan örülni fog – mondta apám.
- Persze, örülni fog, annak pedig még jobban, hogy segíthet az előkészületekben. Apropó, mikor lesz megtartva az esküvő? - kérdezte anyu.
- December huszonkettő – mondta egyszerre Edward és apám. Valószínűleg akkor beszélték meg, mikor anyám fent volt nálam a szobámban.
- Nem korai egy kicsit?
- Tekintve a járványt és egyéb eseményeket, azt kell, hogy mondjam, egyáltalán nem – mondta komolyan apám.
- Sajnos, ez így van. Szerettem volna, ha tovább lehet húzni a dátumot, de sajnos nem megy. - Kérdő tekintetemre kifejtette jobban a választ. - Szerettem volna, hogy egy kicsit tovább legyél menyasszony, és hogy az esküvőre jobban fel tudjunk készülni, mert ez mindenkinek nagy nap lesz, azokra pedig gondosan elő kell készülni. De azért remélem, így is jó lesz.
- Tökéletes! A lényeg úgyis az, hogy mi végre hivatalosan is egy pár leszünk.

(Edward szemszöge)

Tudtam, hogy csak másodpercek választanak el a haláltól. Lélekben már készen álltam itt hagyni a Földet. A láz egyre jobban égetett, az örök álom gondolata szinte megnyugtatónak tűnt. Nem is igazán lenne értelme élnem. Talán csak Mary miatt. De… Ő tud boldog lenni nélkülem is. Vagy nem? Titkon a „nem” válaszban reménykedtem… De tudtam, hogy hagynom kell, hogy boldog legyen, nem sanyargathatom örökké az emlékemmel.
Kis idő elteltével a külvilágból már szinte semmit nem érzékeltem, a testem egyre jobban égett a láztól, de már ordítani sem volt erőm. Még pár másodperc… Ezt ki kell bírnom… Utána vége mindennek… Nem lesz több szenvedés…
Az utolsó emlékem az volt, hogy az orvos fölém hajolt, majd ennyit mondott:
- Megígértem… Sajnálom, Edward! Talán… nem fog fájni.
A halál valóban nem fáj… A halál csendes és nyugodt.
A testem azonban mindent felemésztő tűzben égett. De hát én már halott vagyok! Akkor mégis, hogy lehet ez? Talán ez lenne a pokol? Mit tettem, ami miatt ide jutottam?
Egész életemben a jóra törekedtem, mindenkivel kedves és előzékeny voltam. Akkor mégis miért?
A választ már nem volt sem időm, sem erőm végiggondolni, mert egy hatalmas ordítás szakadt fel a torkomból.
- Most már jobb lesz, nem lesz semmi gond, Edward! – hallottam magam mellől a megnyugtató szavakat, majd azt éreztem, hogy valaki megszorítja a kezemet. Ez furcsa… A pokolban nem nyugtatnak… Ott csak szenvedsz… Akkor mégis hol lehetek?
- Nem! Nem bírom tovább! – kiáltottam fel.
- Nyugodj meg… Minden jobb lesz… Most… most már nem fog annyira fájni!
A fájdalmaim ezek után szerencsére már nem erősbödtek, hanem enyhültek.
Az időérzékemet teljesen elvesztettem, így nem tudtam megállapítani, hogy hol is vagyok. És mi történt? Mi volt ez a tűz? Hogyhogy mégis élek? Élek egyáltalán? Ezer, meg ezer kérdésre akartam választ kapni, de egy másik érzés erősebb volt a tudásszomjamnál.
- Edward! Felébredtél végre! Már kezdtem aggódni… - szólalt meg egy férfi. Nagyon ismerős volt, de nem igazán tudtam hova tenni az emlékeimben. Végül eszembe jutott.
- Dr. Cullen?! – kiáltottam fel nem éppen a legudvariasabb módon.
- Igen – mosolyodott el.
- De miért vagyok itt? És mi ez? És… - hadartam el gyorsan mindent, ami eszembe jutott.
- Erről majd később – mondta még mindig mosolyogva. – Jól vagy?
- Ami azt illeti… Nagyon kapar a torkom.
- Remek! Szomjas vagy, ezt sejtettem.
- Kaphatnék esetleg egy pohár vizet? – néztem rá könyörögve.
- Most másra van szükséged… - mosolyodott el kissé titokzatosan. – Pár mondatban elmagyarázok mindent, aztán elmegyünk vadászni, a többit pedig majd akkor, ha visszajöttünk.
- Vadászni? – kerekedett el a szemem.
- Ez hozzátartozik a történethez. Ugye hallottál legendákat a vámpírokról?
- Vámpírok nem léteznek – jelentettem ki magabiztosan.
- Sokáig én is ezt hittem… De ez egy másik történet. – Pár másodpercre elnézett a távolba, mintha teljesen máshol járt volna, aztán folytatta. – Mit szólnál, ha azt mondanám, vámpír vagy?
- Tessék? – kérdeztem vissza, mintha nem hallottam volna, hogy mit mondott.
- Vámpír. Mennyit tudsz róluk?
- Szűz lányok vérét isszák, tilos kimenniük a napra… - kezdtem sorolni, amit tudtam.
- A második része egyértelműen hamis, az első pedig… hát, mondjuk úgy, hogy csak az embervér-ivás része igaz.
- Ez azt jelenti, hogy nekem is…?
- Én más vagyok és örülnék neki, ha te is követnéd az életmódomat. De erről is később…
A vadászat egyszerűen csodálatos volt! Élveztem a száguldást, azt, hogy nincsenek akadályok, semmi, amivel törődnöm kellett volna. Éreztem, ahogy a szél belekapott a hajamba, s ugyanez vitt el a zsákmányom felé.
Azt az illatot semmi mással nem lehetett összehasonlítani. Teljesen öntudatlanul, az ösztöneimtől vezérelve rohantam az édes kísértés után. Másra nem tudtam gondolni, mint ennek a megszerzésére. Alig pár perces hajsza után el is kaptam kiszemeltjeimet, egy kisebb csorda őzet.
Nem kellett gondolkodnom azon, hogy hogyan tovább, még akkor is az ösztöneim vezéreltek. Fogaimat belemélyesztettem az állatba. Utánozhatatlan érzés volt, de semmi ahhoz képest, mikor megéreztem az éltető nedű ízét.
Ahogy a folyadék lecsorgott a torkomon, éreztem, hogy minden egyes sejtem erővel telik meg. Az éreztem, hogy semmi más nincs ott, csak a Vér és Én. A külvilágot nem érzékeltem, arra a pár percre számomra megszűnt létezni.
Mikor az állat testéből az utolsó csepp vér is kifogyott, egyszerre visszatértem a valóságba. Egy pillanatra elborzadtam magamtól, de ezt időm sem volt végiggondolni, mert egy újabb illat újra kísértésbe hozott. Ezt még végigjátszottam vagy háromszor, mikorra már úgy éreztem, hogy elég lesz. A torkom már nem kapart annyira és másra is tudtam gondolni a szomjúságon kívül.
A következő hetekben megtudtam mindent Carlisle-ról – mivel idő közben megunta, hogy Dr. Cullennek szólítom -, betekintést nyerhettem a múltjába, a tapasztalataiba vámpírléttel kapcsolatban, a fajtánk törvényeibe – mivel ilyenek is vannak -, sőt, azt is megtudtam, hogy miért pont engem változtatott át. Megkérdezte, hogy szeretném-e követni az életmódját, amire én természetesen igennel válaszoltam.
Pár hónapon belül el kellett költöznünk, mert furcsa lett volna, ha engem meglátnak, hiszen elvileg halott vagyok. Nem tudtam elbúcsúzni sem a helytől, sem mástól, de talán jobb is volt így.
Az egész emberi életemet itt éltem le, és egy ennyire meghatározó helytől nehéz elszakadni. De igazából nem is az a lényeg, hogy hol, hanem, hogy kikkel vagyunk. Azokat az embereket, akiket emberként szerettem, még most is ugyanúgy szeretem, ha nem jobban. Ilyen ember volt például, Mary és az édesanyám. Senkit nem láthatok többé, el kellett felejtenem mindent a régi életemből. De ez nem ment! Egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy elfelejtsem az emberi életemmel kapcsolatos dolgokat, ezért meg is ígértettem Carlisle-lal, hogy majd pár év múlva visszajöhetek néhány dologért, amiket szeretnék megtartani.
Mondhatta volna azt is, hogy akár elvihettem volna most is, de nem firtatta a dolgot, hanem egyszerűen rábólintott. Valószínűleg tudta, hogy egyszerűen csak vissza szeretnék jönni. Látni újra ezt a helyet, esetleg a régi ismerőseimet… A szerelmemet.

Két évvel később

A csillagok fényét szikrázva verte vissza friss hó. Nem is tudom, mióta fekszem itt, az erdő közepén. A csillagok legalább vidáman ragyognak. Vajon nekik van lelkük? Ők éreznek fájdalmat? Nem hiszem. Ha csak egyetlen egy is az én fájdalmamnak akár a tizedrészét érezné, az ég sötét lenne. A csillagot átölelő égbolt szíve megszakadna a fájdalomtól, ezzel sötétségbe burkolva a világot.
A csillagok az égő gyertyákat szimbolizálják. Eddig a gyertya lángja volt az a fény, amit órákig el tudtam volna nézegetni. Ez volt Maryvel az egyik közös „jelünk.” Sokszor volt olyan, hogy egymást átölelve, némán néztük a kis lángot, amíg csak végig nem égett a gyertya. Nem is tudom miért csináltuk ezt... Talán csak azért, mert olyan meghitt hangulata volt.
Most pedig itt van a karácsony. A legszebb ünnep, ilyenkor mindig, mindenhol gyertyát gyújtanak. Ha nem történt volna az, ami, akkor most valószínűleg Maryvel együtt vidáman ünnepelnénk. Mint egy boldog házaspár - hiszen elvileg két évvel ezelőtt lett volna az esküvőnk.
Mostanában ritka az olyan házasság, ami szerelemből születik. Mindenki megállapodások, ígéretek alapján köti össze az életét valakivel. De ez így nem jó! Az lenne a helyes, ha mindenki szerelemből házasodna, mint mi. Illetve, ahogy tettük volna…
De pont mi voltunk azok, akiknek nem adatott meg a közös boldogság, pedig mi csináltuk jól a dolgokat... Mi lesz ezen a világon, ha csak azoknak sikerül összeházasodni, akik ezt kényszerből teszik? Mi lesz akkor a boldogsággal?
Gondolataimba merülve néztem tovább a csillagokkal hímzett égboltot. Ezer és ezer apró csillag. Ezer és ezer apró gyertya... Erre a gondolatra belerúgtam a lábam előtt feltornyosult hókupacba. Düh, egy elvesztett jövő és egy értelmetlen örökkévalóság miatt.
A legkülönfélébb érzések kavarogtak bennem. A legerősebb – ami szinte felemésztett -, az a fájdalom volt. Fájt, hogy „élek”, de mégsem találkozhatok vele. Nem érinthetem meg többé a selymes haját, nem csókolhatom többé azokat az érzéki, csodálatos ajkakat... Nem tekinthetek végig azon a kívánatos testen, amelyet egyszer sem volt alkalmam végigjárni.
Egyszerűen nem szabadott. Egyrészt vigyázni akartam Mary erényére, másrészt, Mary apja vasvillával kergetett volna el a lánya közeléből, ha egy ujjal is hozzáértem volna. Nekem pedig nem állt szándékomban tönkretenni a jó viszonyt a családok között. Bár tény, hogy nagyon vágytunk már egymásra „úgy” is, de hajlandóak voltunk várni az esküvőig.
Vagyis, csak lettünk volna, ha... De ez most már mindegy is... Amit akkor nem tettünk meg, azt most már nem is fogjuk. Bele kell törődnöm, hogy nem találkozhatom többé Maryvel. Ha csak... Nem. Egyértelműen nem.
Sem Carlisle, sem a lelkiismeretem nem engedné, hogy ezt tegyem vele. Őrültség volt erre gondolni is. Mary többet érdemel ennél!
Elképzeltem magam előtt a jövőjét... Mondjuk, hozzámegy egy férfihoz, szeretni fogja, lesz két gyerekük és boldogan élnek. Ez talán már meg is történt… Ki tudja. Chicago, a régi életemmel együtt már messze van.
Egy csodálatosan vidám kép tárult elém, de túlságosan valótlannak tűnt. Nem tudtam, nem bírtam elképzelni az én Marymet egy másik férfi oldalán. Ugyanakkor, biztos vagyok benne, hogy más mellett is megtalálná a boldogságot!
Az persze már más kérdés, hogy én boldog lennék-e? A válasz egyértelmű nem. Hogyan lehetnék az Mary nélkül? Erre a gondolatra keserűen felnevettem. Elfordultam fekvő helyzetemben, így most már az arcomat fúrtam bele a hóba. Kicsit megrázkódtam, de ez most már oly mindegy, nem? Halhatatlan vagyok, egy kis hó nem fog nekem ártani.
Vissza kéne mennem, Carlisle már biztosan aggódik. Nem is tudom megmondani mitől, de állandóan féltett engem. Mi bajom lehetne? Amíg a fajtánk szabályait és a megállapodásokat betartom, addig semmi.
Kényelmesen sétáltam vissza házunkhoz. Máskor mindig futottam, de most valahogy ehhez nem volt kedvem.
Láttam a távolban lévő kis falut, hallottam a templomból a karácsonyi ének hangját. Ez az ünnep két éve mindig rossz érzéseket ébresztett bennem. Nem is tudom… Egyszerűen csak rossz emlékeket ébresztett bennem. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mi történt két éve, ezen az ünnepen.
Ha nincs az az átkozott spanyolnátha, még most is együtt lehetnék Maryvel! Sőt, talán már gyerekeink is lehetnének… De így? Nem láthatom újra és… És nem tudom, mi lesz. Előttem az örökkévalóság és nem tudom, mit kezdek vele. Remek tervek…
Míg visszasétáltam, elgondolkoztam egy másik dolgon is. Egy ideje már tervbe vettem, hogy vissza szeretnék menni pár dologért Chicagóba. Legyek ennyire mazochista, hogy pont karácsonykor tegyem? Azon az ünnepen, ami számomra a legfájdalmasabb?
Abban biztos vagyok, hogy Carlisle-t nem zavarná, ha most mennék el – neki már nem jelent semmit egy ilyen „emberi” ünnep, mint a karácsony. Bizony, háromszáz év alatt elfelejt pár dolgot az „ember”, bennem azonban még élénken élnek az érzések, az emlékek.
Furcsa… Carlisle azt mondta, hogy az emberi emlékek elhalványulnak. Na, de mennyire? Én viszont sajnos – vagy szerencsére? – emlékszem az életemből néhány dologra. Például a karácsonyokra, a szerelemre. Az első – és egyetlen – közös ünnepre Maryvel.

Mary éppen fel akart rakni egy díszt a fára, de sehogy sem sikerült neki. Egy ideig néztem a próbálkozásait, majd odamentem mellé.
- Segítsek? – mosolyogtam rá.
- Örülnék neki… - Szintén mosolygott, de a hangján hallatszott, hogy még mindig bosszankodik, mert nem tudta megcsinálni. Hát igen… Az én Marym, akit az fel tud bosszantani, ha nem tud valamit egyedül megcsinálni.
Ez volt az egyik dolog, amit szerettem benne. Pontosabban, ami miatt különlegesnek tartottam, hiszen amikor csak tudott, próbált mindent egyedül, mindenkitől függetlenül megoldani. Ritka volt az ilyen nő. Igazából, a férfiak nem is szeretik, ha valaki ilyen. „Egy nő legyen alárendeltje a férfinak.” Miért is? Mert a férfi az úr a háznál. Arra viszont senki nem gondol, hogy a nőnek is van egyénisége?
- Köszönöm! – mondta Mary, miután felraktam a díszt a helyére.
- Szívesen – mosolyodtam el, majd átkaroltam a derekát. – Szeretlek – súgtam a fülébe.
- Én is téged… - Még közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam. Mikor elváltunk egymástól, pár másodpercig még mélyen a szembe nézett, majd a vállamba fúrta a fejét. Egy darabig még simogattam a hátát, majd a hajába suttogtam:
- Ez így olyan jó…
- Maradjunk így örökre! – suttogta a vállamba, mire én felnevettem.
- Jó is lenne! Szeretném, ha ez a pillanat örökké tartana… Vagy legalább, hogy örökké emlékezzek rá!

Míg ezeken a gondolataimon rágódtam, vissza is tértem a házunkhoz. Carlisle-t sehol nem találtam, pedig kerestem mindenhol, hiszen feltétlenül beszélnem kellett vele! Szilárdan elhatároztam, hogy nekem most el kell mennem Chicagóba. Nem csak Mary miatt, hanem azért is, mert kellett valami emlék az életemről, a szüleimről.
Édesanyám ékszereit mindenképpen el akartam hozni, nem akartam, hogy olyanok kezébe kerüljön, akik nem méltók rá.
Carlisle-t órák óta hiába kerestem, sehol nem találtam, ezért írtam neki egy üzenetet:

„Carlisle, pár napra elutaztam Chicagóba! Kerestelek, hogy személyesen mondjam meg, de sehol nem találtalak. Pár nap múlva visszajövök! Ígérem, hogy nagyon óvatos leszek, el is megyek vadászni, mielőtt emberek közelébe kerülnék. Kérlek, ne aggódj miattam, tudok vigyázni magamra!
Edward”

A lakhelyünk nem volt túl messze a szülővárosomtól, ezért alig pár óra alatt futva odaértem.
Ahogy megláttam a várost, egyszerre rám tört a nosztalgia érzése. Hiányzott ez a hely! Annyira megszoktam már, hogy nem igazán tudtam elfelejteni. Egyszer biztos ez is megtörténik, addig is: emlékezem.
Emlékezem a fű zöldjére, a levegő illatára, a boldog pillanatokra… És mindenre, amire csak tudok.
Egy fal mögött álltam, az nyújtott nekem védelmet a külvilággal szemben. Nem volt szabad, hogy meglássanak és nem is akartam ezt, ezért inkább elmentem a régi házunkhoz. Semmi nem változott. Ezt nem is értettem.
A kert még mindig ugyanolyan rendezett, a ház pedig tiszta volt. Az első dolgom rögtön az volt, hogy felmentem a régi szobámba. Minden pontosan ugyanolyan volt, mint ahogy azt két évvel ezelőtt hagytam. A könyv, amit utoljára olvastam, ugyanúgy hevert az asztalon, mint ahogy akkor odaraktam. Ez kísérteties volt…
Lefeküdtem az ágyra, és vártam az éjjelt. Végül is… Három dologért jöttem ide: édesanyám ékszereiért, a szüleim sírját akartam látni és meg akartam nézni, mi lett Maryvel?
Vajon boldog? Sikerült elfelejtenie? Férjhez ment végül? Meg akartam tudni mindent, amit csak lehetett.
- Bárcsak vele tölthetném ezt a napot! – sóhajtottam fel.
Gondolataimba merülve feküdtem, de az idő csak nem akart múlni. Egyszer csak egy másik gondolatot hallottam meg…

(Mary szemszöge)

Két év telt ez azóta, hogy Edward meghalt. Két év, ami alatt nagyon sok minden megváltozott. Azóta férjes asszony lettem. Az esküvőt nem akartam, de az elv ez: „megszoksz, vagy megszöksz.” Én megszoktam. Azóta csak élünk egymás mellett. Szerelem nélkül ugyan, de többé-kevésbé boldogan.
Edward pedig? Hiányzik is, meg nem is. Sokszor elgondolkodom rajta, hogy szerettem-e? Nem is tudom… Talán kezdetben. Aztán minden megváltozott… A szüleink nagyon akarták azt az esküvőt. Edward rajongásig szeretett engem, én pedig egyszerűen csak élveztem a helyzetet.
Ki ne lenne oda a boldogságtól, ha egy ilyen jóképű férfi lenne belé szerelmes? Az pedig, hogy még pénze is volt, csak azt segítette elő, hogy ez a házasság a szüleimnek is tetsszen.
Most pedig szenteste van, két évvel később. Elmentem otthonról és Edwardék régi háza felé tartottam. Mindig, ha gondolkodni akarok, akkor ide szoktam jönni. Nem is tudom… Talán ez egy mazochista tett tőlem.
A házhoz volt kulcsom, így gond nélkül be tudtam jutni. Havonta egyszer-kétszer ki is szoktam takarítani. Nem is tudom, miért…
Már éppen le akartam ülni a lépcső aljára, mikor megláttam Őt.
- Hallucinálsz, Mary. Ő nem lehet itt. Ő meghalt – mondtam magamnak.
- Élek, Mary. – Edward, aki most csak képzeletem szüleménye volt, ugyanolyan előkelő hanglejtéssel, olyan „Edwardosan” beszélt, mint ahogy az a valóságban is volt.
- Nem! Te meghaltál! – bizonygattam magamnak és egyre hátrébb lépkedtem.
- Ne félj! – szólalt meg megnyugtató hangon. – Nem akarlak bántani! – Nagyon lassan egyre lejjebb jött a lépcsőn, én pedig mozdulni sem mertem. Ahogy egyre közelebb jött, éreztem, hogy valami nem stimmel… Az én Edwardomnak zöld szeme volt! Neki pedig… Olyan aranybarna. A bőre pedig, mintha halott lenne, olyan fehér volt. Végül is, ez még így rendben is van, elvégre, ő már nem él.
Ahogy mellém ért, halványan elmosolyodott:
- Mary…
- Edward? – kérdeztem bizonytalanul.
- Igen. Mary, szerelmem… Mért vagy itt? – kérdezte lágy hangon.
- Gondolkodni – válaszoltam szemlesütve. De mért beszélgetek valakivel, aki a képzeletem szüleménye?
Mikor felnéztem, azt láttam, hogy egy pillanatra elmosolyodott.
- Én tényleg itt vagyok, nem csak képzelsz. – Most már biztos, hogy nem valóságos. Hallotta a gondolatomat és válaszolt is rá? Azt hiszem, kezdek megőrülni.
- Mary, én hallom az emberek gondolatait. Mindenkiét. És tényleg itt vagyok, nem csak képzelődsz!
- Be tudod nekem bizonyítani, hogy itt vagy? – kérdeztem bizonytalanul, mire ő csak elmosolyodott, majd még közelebb lépett hozzám. Lassan át akart ölelni, de kibújtam a karjai közül. Leeresztette azokat, majd értetlen arccal nézett rám. – Nem akarom, hogy mikor felébredek, fájjon.
- De én itt vagyok! Itt maradok, ameddig csak akarod!
- Akkor kérlek… - Nehéz szívvel ugyan, de kimondtam: - Akkor menj el, kérlek!
- Ezt szeretnéd? Biztosan? – kérdezte lehajtott fejjel.
- Igen… Ezt. Egyszer már elhagytál. Túlélném vajon, ha még egyszer megtörténne? – A hangom a végére már nagyon bizonytalanná vált.
- Mary, nem saját akaratomból mentem el! El kellett hagynom a várost!
- De te nem tudod, mit éreztem én akkor! Egy teljes év kellett ahhoz, hogy újra mosolyogjak. Egy év! Fel tudod ezt fogni? Be kellett meséljem magamnak, mindenkinek, hogy nem szeretlek! Tagadtad már le valaki előtt, hogy mit érzel?! Ha tudni akarod, Edward Masen, kényszerből hozzáadtak egy férfihez! Nem akartam azt a házasságot, de kellett! Veled akartam, de nem lehetett! Ha… Ha most nem jössz vissza, esetleg boldog is lehettem volna! Tudod te, mennyi ideig tartott elhitetnem magammal, hogy nem szerettelek, és az egész csak a pénzre ment ki?! Tudod?! – Két év összes elfojtott érzelme tört ki belőlem két perc alatt.
- Sajnálom… - mondta halkan.
- Sajnálod? Sajnálod?! El nem tudod képzelni, mit éreztem! Ha legalább valahogyan tudattad volna, vagy bármi… - Itt már nem bírtam tovább beszélni a könnyeim miatt. Át akart ölelni, de hátrébb léptem. – Menj el, kérlek!
- Ha ezt szeretnéd…
- Nekünk nincs több mondanivalónk egymás számára.
- Én veled akarok lenni örökké! Nem hagylak el soha többé! Megígérem, hogy…
- De mi van, ha mégis? Azt nem élném túl, te is tudod!
- Pont ezért…
- Menj el, kérlek! Ne keress többet! Ha most elmész, nem fog annyira fájni, mint később… - Edward nem nagyon tudott mit mondani, de az arckifejezésem láttán csak beleegyezően bólintott.
- Ha így szeretnéd… Ég veled, szerelmem!
Kisétált az ajtón, lassan távolodó alakját elnyelte a sötétség. Zokogtam, majd csak egy fájdalmas koppanást érzékeltem. A gyertya, ami belülről melegített örökre kialudt.

Két nappal később Volterra földjén karácsonyi gyertya helyett halotti máglya égett. Edward Cullen utolsó szavai ezek voltak:
- Nem akarod velem, de nélküled nem megy! Boldog Karácsonyt, kedvesem!

Vége

Karácsony volt

Karácsony ajándékozós játékra készült :) (szerintem nem lett túl jó xD)

Leírás: Újra bált rendeznek a Roxforban, aminek az elején megemlékeznek a háborúról. Később megjelenik egy külföldi diák is, lesz némi féltékenykedés, majd meghallgathatunk egy „jóslatot” is és pár gondolatot. A fő párosítás Harry/Ginny, de említés szintjén más is megjelenik.

Az ötlet: A hetedik könyv után játszódik. Elérkezett a karácsony. A Roxfortban idén rendeznek egy nagy karácsonyi bált, amire szülőket, régi tanárokat és tanulókat és külföldi diákokat is meghívnak. A bál a 4. könyvbelire épül, egyben megemlékezés a háborúról, a halottakról és Cedricről is, aki a háború első áldozata volt. Írhatsz egy beszélgetést a három jó barát és egy régi tanár között, vagy a DS tagokkal, de tőlem Dracóval is kibékülhetnek. Lehet AU is (bárki összejöhet bárkivel, akár tragikus vége is lehet) Szemszöget rád bízom, happy end nem fontos.

Karácsony volt…

Hosszú évek után a varázsvilágban újra béke honolt. Az emberek újra önfeledten tudtak mosolyogni, s mintha még a nap is fényesebben sütött volna. Bár történetünk kezdetén a nap már nem sütött, helyette a hold fénye világította meg a kastélyparkot és a kastélyt.
Négy év után a Roxfort növendékei újra átélhették azt az izgalmat, amit a karácsonyi bál és annak az előkészületei nyújtottak. Négy év… Ennyi idő telt el azóta, hogy Voldemort visszatért, nem egészen egy év pedig azóta, hogy végleg elpusztították.
Most, karácsony ünnepén a varázsvilág összegyűlik a vég és a kezdet helyszínén, megemlékezni a háborúról, és egyben megünnepelni azt, hogy lezárult egy sötét, gyötrelemmel és fájdalommal teli korszak.
A Griffendél-toronyban – csakúgy, mint az iskola többi házában – lázas készülődés folyt. A fiúk mind dísztalárt, a lányok pedig báli ruhát vettek fel a jeles alkalomra. A báli láz már hetek óta tartott, hiszen a diákok többsége még nem vett részt ilyenen. Idén is, a hagyományokhoz méltóan a negyedévesnél idősebb tanulók - és a fiatalabbak, akiket ők hívtak meg - vehettek részt az ünnepségen.
Ahogy közeledett a bevonulás időpontja, egyre több ember lett az előcsarnokban, hiszen a legtöbben más házakból választottak partnert maguknak. Amint a párok megtalálták egymást, egyre többen mentek be a Nagyterembe.
Mikor már mindenki bent volt, és elfoglalta helyét McGalagony professzor szólásra emelkedett, mire az egész terem elcsitult.
- Üdvözlök minden diákot, tanárt és meghívott vendéget a karácsonyi bálon! – A mondat után végignézett a társaságon, majd folytatta. - Mint tudjuk, egy sötét korszakon vagyunk túl, és egy új, szebb jövő áll előttünk! Mielőtt a szórakozást elkezdenénk, emlékezzünk meg azokról, akik az életükkel fizettek a mi jövőnkért! Egy perces néma csenddel emlékezzünk rájuk!
A teremben mindenki felállt, és rájuk gondolt. Cedricre, aki az első áldozat volt, Albus Dumbledore-ra, a Roxfort legnagyobb, legjobb igazgatója volt. A sok száz emberre, akiknek neve ugyan feledésbe merült, de ugyanúgy küzdöttek a szabadságért, mint azok, akik örök időkre beírták magukat a varázslótörténelembe.
- Köszönöm – mondta az igazgatónő egy perc után. – Mindenkinek kellemes ünnepeket és jó szórakozást! – Majd elmagyarázta a vacsora menetét, azt, hogy hogyan kell „megrendelni” az ételt a tányértól.

~ ¤ ~ ¤ ~ ¤ ~

Nem sokkal ezután Harry Potter a barátaival beszélgetett egy asztalnál.
- Harry… Az ott szerinted is Viktor Krum? – kérdezte Ginny, mire Ron csak elfintorodott.
- Hol van? – kérdezte a szokásos álmodozó tekintetével Luna.
- Itt jön. Harry, szerintem téged keres – mondta ki a legnyilvánvalóbb dolgot Ginny.
- Vagy nem… - Ron Hermionéra nézett, majd gyorsan megszólalt. – Menjünk táncolni!
- Öhm… Rendben! – válaszolt a lány, akit láthatóan meglepett az ajánlat.
- Ron soha nem fog változni – csóválta meg a fejét a húga.
- Ez így igaz.
- Ő mindig nagyon furcsa. Sokszor nagyon érdekesen viselkedik. – Luna mintha csak egy láthatatlan emberhez beszélt volna. Ugyanakkor nagyon igaza volt. Ron, főleg ha Hermionéról volt szó nagyon furcsa tudott lenni.
- Harry, szerintem mi addig elmegyünk! – mondta Ginny, aminek Harry nem igazán örült, hiszen maga sem tudta, hogy miről beszélhetne Krummal. Ám mire véleményének hangot adhatott volna, a lány és vele együtt a többiek már el is mentek.
Krum pedig jött Harry felé. Ugyanazzal az esetlen, ügyetlen mozgással, ahogy mindig. Hiába… Ő a levegőben jobban mozog, mint a földön.
- Harry! – köszöntötte a fiút. Viktor nem beszélt sokat. Ez részben a szűkszavúságának volt köszönhető, részben pedig a kissé hiányos angoltudásának.
- Régen láttuk egymást – mondta Harry egy apró mosoly kíséretében.
- Igen. Az esküvőn, igaz?
- Igen, ott. – Egy ideig csendben ültek, és figyelték körülöttük az embereket. A legtöbben táncoltak, vagy beszélgettek.
- Ők még mindig együtt? – kérdezte Krum, hangjában némi csodálkozással.
- Már – igazította ki Harry.
- Az esküvőn még nem?
- Jóval később jöttek össze. Mármint, úgy igazán.
- Értem. Én mindig azt hittem, hogy majd te meg ő.
- Hermione csak barát. – Harry, ha bárki kérdezte, ugyanezt mondta, pedig hozzátehette volna, hogy mellesleg Ron le is szedte volna a fejét.
- Viktor! Régen láttalak! – jött oda mosolyogva Hermione.
- Hermijoni! – Egyikük sem tudta, hogy mit kellene most csinálniuk, végül Hermione átölelte a fiút. Ekkor, mintha csak hívták volna, megjelent Ron, az ölelkezők pedig gyorsan elengedték egymást.
- Krum – biccentett Ron.
- Örülök, hogy találkoztunk! Remélem, még látjuk egymást! – Azzal el is ment.
- Egész sokat fejlődött az angolja, nem? – kérdezte Hermione.
- De – vágta rá Ron olyan arccal, mintha egy kis kanál vízben is meg tudná fojtani.
- Azt hiszem, én kimegyek egy kicsit – mondta gyorsan Harry, akinek nem volt kedve meghallgatni, mi fog kisülni ebből az egészből.
Amilyen gyorsan és észrevétlenül csak tudott, kiment a kastélyból, de még így sem sikerült megakadályozni, hogy egypár emberrel beszélgetnie kelljen. Például, Trelawney professzorral.
- Harry! – bámult rá meglepetten a nő. Bár, a meglepett tekintetét valószínűleg csak a hatalmas szemüvege és az elfogyasztott alkohol mennyisége okozta. Harry kelletlenül, de visszafordult. Bár, magában azért fontolgatta, hogy lehet, hogy jobban tenné, ha úgy csinálna, mint aki nem hallotta meg.
- Tanárnő… - A hangja kissé kelletlen volt, de ezt a nő mintha észre sem vette volna.
- Tudtam, hogy megmenekülsz! Láttam előre!
- Hát öhm… Az jó. – Bár Harry erősen kételkedett abban, hogy a jósnő bármit is előre, vagy akár bárhogy látott volna valamit.
- Tegnap este beletekintettem a gömbömbe, hogy meglássam a jövő kifürkészhetetlen útjait… És azt láttam, hogy, egész eddig a rossz jeleket vettem figyelembe! Hosszú életed lesz és öt gyereked. – A fiú azt kívánta, hogy a jóslat második fele is olyan legyen, mint a jósnőtől származó összes többi. Soha ne teljesüljön be! Igaz, hogy Harry nagy családot akart, de öt gyerek az talán egy kicsit már túlzás. Meg amúgy is! Korai még ezen gondolkodni! - Most már nem kell félned a jövőtől, drágám! – Trelawney jót jósolt Harrynek? A fiú őszintén elcsodálkozott ezen, hiszen erre talán egyszer, ha volt példa.
- Elnézést, tanárnő! Engem most vár odakint a…
- Igazán kár, pedig még el akartam mesélni azt, mikor…
- Áh, ott is van! – Harry hátranézett, mintha éppen meglátta volna, akit keres, így akár udvariatlanság, akár nem, gyorsan faképnél hagyta a nőt.
Szinte végigrohant a kastélyon, ami nem volt nehéz, hiszen mindenki a Nagyteremben volt. Maga sem tudta hova indul, de mikor feleszmélt, már kint volt a parkban. Ott megállt a tó partján, és nézte a hóesést – mivel közben a hó is elkezdett szállingózni. Először csak apró pelyhekben, majd egyre erősebben. Közben a szél is fújni kezdett, de Harry nem mozdult, csak nézett maga elé.
Hogy mit csinált? Élvezte, hogy végre teljesen egyedül, nyugodtan gondolkodhat. Elgondolkodhatott rajta, hogy mi miért történt, végiggondolta az elmúlt éveit. A varázsvilág fontos eseményeit, a roxforti éveket…
Furcsa volt neki, hogy most nincs mellette senki, aki vigyázna rá és hasznos tanácsokkal látná el, hiszen minden ilyen ember a háború áldozata lett. Sirius, Dumbledore, Lupin… Ugyanakkor Harry azt is tudta, hogy mégis nagyon sokan állnak mögötte.
Nem volt már kicsi, de mégis… Néha mindenkinek szüksége van egy-egy kedves szóra, egy anyai ölelésre. Kapott ugyan elég szeretetet Mrs. Weasley-től, de az azért mégsem volt ugyanaz.
Ahogy végignézett a parkon, eszébe jutottak a Roxfortban töltött karácsonyok. Akkor minden olyan könnyűnek, egyszerűnek, gondtalannak tűnt.
Az első karácsonya a kastélyban… Akkor élte át igazán először az ünnep varázsát. Azt a napot soha nem fogja elfelejteni... Az órákig tartó hógolyócsaták, a sok nevetés, a tizenkét karácsonyfa… Harry számára ezek már hozzátartoznak az ünnephez.
És most… Szinte fájdalmas belegondolni, hogy ez az utolsó éve itt a kastélyban. Nemsokára el kell hagynia a biztonságot és védelmet adó falakat, és kezdődik a nagybetűs Élet. Bár… Ez Harry számára már sokkal előbb elkezdődött, hiszen amit az elmúlt évben csinált, az nem éppen gyerekeknek való munka volt.
De ezt meg kellett tennie. Egy szebb, boldogabb jövőért, ami most talán eljött. Talán… Talán ők, mindenki, aki harcolt, ők hozták el a békét a varázsvilág számára. Talán nem fenyegeti őket több veszély, ellenség. Talán ezentúl béke lesz.
Harry egy apró, reményteli mosollyal felnézett az égre. Csillagos éjjel volt. Az égboltot milliónyi fényes, kicsi pont hálózta be, fényük pedig szikrázva verődött vissza a friss havon.
A fiú újra végigpillantott a kastélyon és a parkon. Mennyi mindennek volt szemtanúja az utóbbi években ez a hely! Még harmadévesen a tóparton a csata a dementorokkal, aztán hatodévesen és tavaly is a két harc idáig is kiterjedt, néhányan itt párbajoztak.
De voltak vidám – vagy nem éppen vidám, de így visszanézve már annak számító – dolgok is. A nagy beszélgetések a fa alatt ülve, a hosszú séták át a parkon. Azok az alkalmak, amikor igazán nem történik semmi, de mégis nagyon fontosak és megmaradnak az emberben.
Most, hogy Harry végiggondolta az elmúlt éveit, még nehezebbnek tűnt elképzelni, hogy jövőre már nem lesz itt. Felsóhajtott, majd elmosolyodott. Hiszen nem lesz egyedül! Nem csak neki kell majd beletanulnia a felnőttek életébe, hanem a barátainak és Ginnynek is, mert Harryék ugyan megmentették a varázsvilágot, de attól még az iskolát ki kellett járniuk, így ezt az évet hetedévesként kezdték el.
Harry Ginny évfolyamtársa lett, így csak még könnyebbé vált az, hogy ők együtt vannak. Most már egyiküknek sem kellett ahhoz igazodni, hogy a másiknak mennyit kell tanulni, hiszen közös óráik voltak.
Ron ugyan továbbra sem fogadta el teljesen, hogy Harry és Ginny, de ez őket, ahogy régen, most sem érdekelte.
- Harry! – hallott meg egy hangot maga mögött a fiú.
- Szia Ginny! – mosolygott rá, mikor meglátta, ki jött oda hozzá.
- Kerestelek mindenhol, de nem találtalak! Azt hittem, már elvesztél.
- Nem lenne túl nagy kár – vont vállat a fiú.
- Jaj, Harry – csóválta meg Ginny a fejét, majd a fiú mellé lépett. Harry először csak megfogta a kezét, majd átölelte a lányt.
- Nem fázol így? – kérdezte tőle, mivel Ginny-n csak a vékony báli ruha volt.
- Nem. Ma nincs túl hideg – mosolygott a lány.
- A hó viszont esik – érvelt Harry.
- Akkor te miért vagy itt? – vonta fel a szemöldökét a vörös hajú lány.
- Csak… Gondolkodtam.
- Értem. – Majd egy kis szünet után valami teljesen másba kezdett bele. – Olyan szép a mai éjszaka. A csillagok… Régen láttam már, hogy ilyen fényesen ragyognak. – Harry még egyszer felpillantott az égboltra, és el kellett ismernie, hogy a lánynak igaza volt. S bár már egyszer megnézte a csillagokat, most, hogy Ginny itt volt, még szebbnek tűntek. Ugyanakkor a lány szemei és a mosolya elfeledtettek Harryvel mindent.
Lassan leemelte tekintetét a fényes csillagokról, majd szerelme arcára nézett, aki szégyenlősen visszamosolygott rá. Harry még közelebb húzta magához a lány, majd megcsókolta. Mikor elengedték egymást, Ginny szólalt meg először.
- Mind gondolkodtál?
- Úgy… Mindenen.
- Mi mindenen?
- Az elmúlt éveken, a háborún.
- Annak vége – mosolyodott el a lány.
- Szerencsére. Talán most már nem lesz semmi gond, és nyugodtan élhetünk.
- Reméljük. Csak azt szeretném, hogy jövőre is minden rendben menjen.
- Mindenki ezt szeretné. – Egy kicsit megint csendben voltak. – Neked nem furcsa, hogy most vagyunk itt utoljára karácsonykor?
- Most még az, de majd akkor már biztos, hogy nem lesz az. Jövőre már fontosabb és érdekesebb dolgok fognak foglalkoztatni.
- Például az Aurorképző – mosolyodott el Harry.
- Ahova együtt megyünk. Csak kár, hogy ott lesz a bátyám is – nevetett Ginny.
- Mért baj az? – értetlenkedett Harry.
- Hát azért, mert ő bátyám. Néha piszkálnom kell.
- De ti mindig piszkáljátok egymást – mosolygott a fiú.
- Az nem baj! – Megint csend lett, tisztán hallatszott a szél süvítése és a kastélyból is hallatszott a vidám zeneszó.
- Be kéne mennünk.
- Miért?
- Mert nem tudják, hol vagyunk.
- Az mért baj? – kérdezte Ginny. – Olyan jó itt lenni. Csak mi, senki más.
- Igazad van… - kezdte volna Harry, de ekkor hirtelen félbeszakították őket.
- Harry, Ginny! Itt vagytok! – jött feléjük Hermione és Ron.
- Hát, mint látod – mosolyodott el kelletlenül Harry.
- Nem akarunk zavarni, szóval most vissza is megyünk – nézett Hermione célzásképp Ronra. – Csak meg akartuk nézni, hol vagytok.
- De gyertek be ti is! – mondta Ron. Ő már nem fog változni, az is biztos…
- Megyünk… - sóhajtotta Harry, majd mind a négyen elindultak befelé. Ők ketten még hátra maradtak egy kicsit, és Harry odasúgta szerelmének. – Szeretlek…
Majd egymás szemébe néztek, és mind a kettejük számára világossá vált egy mondat jelentése. Karácsony a szeretet ünnepe…

Síron túl is az Egyetlen

Sziasztok :)
Erre az oldalra a novelláim kerülnek fel. Ez egy nagyon régi - szerintem nem túl jó - történet, de egy barátnőmnek írtam :) Pár véleménnyrl megdobhattok ;) Köszi :)

Síron túl is az Egyetlen

Sosem hittem volna, hogy megtalál a szerelem. Azt pedig, hogy „szerelmem tárgya˝ egy olyan csodálatos lány lesz, mint Bella, végképp nem gondoltam volna. Na igen. A hangsúly azon van, hogy lány. Egy ember.
Tudtam, hogy nem lett volna szabad, utat engednem az érzéseimnek. Hogy is gondolhattam, hogy mi együtt lehetünk, mikor én vagyok a világ egyik legrosszabb
teremtménye, ő pedig maga a megtestesült jóság és tisztaság?
Bella születésnapi partija után, az a szakítás volt életem és létezésem eddigi legnehezebb döntése. Tudtam, hogy az a helyes amit teszek, de azt is tudtam, hogy ezután a boldogságra már esélyem sem lesz.
Neki viszont boldognak kell lennie! El kell felejtenie azt a pár hónapot. Végtére is, ő ember, ez nem fog neki gondot okozni. Pár hónap alatt elfelejti az arcomat, a hangomat, az érintéseimet. Pár év után pedig teljesen elfelejti, hogy ki vagyok – vagy voltam -, és remélhetőleg boldog lesz valaki oldalán, akit szeret.
Bár, ezzel kapcsolatban a legellentétesebb érzések vannak bennem. Szeretném, hogy elfelejtsen és boldog legyen nélkülem, de azt még inkább, hogy velem legyen boldog. Tudom, hogy nem leszek képes létezni nélküle egy örökkévalóságon át, mert ő minden.
Ő a nap, a hold és a csillag az égen, ami bevilágítja a sötét éjszakát. Ő a mosoly az arcokon, a csillogó könnycsepp a szemekben. Az éltető levegő és föld.
Föld... Ez a szó is, mint minden más, csak rá emlékeztet. Pontosan emlékszem arra a napra, mikor az ebédlőben ültünk és elmondta, hogy egyszer földet evett. Ennek az emléknek a hatására égető, szúró érzést éreztem a szememnél, de könnyem nem folyt. Az igazi könnyek befelé folynak – szokták mondani. És igazuk van.
Minden pillanatban magam előtt látom, ahogy a meleg, barna szemeivel rám néz. Látom benne, hogy fél. Nem attól, hogy vele lesz valami, hanem attól, hogy nekem bajom esik. Édes, naiv Bella... Én vagyok a szupererős, szupergyors, halhatatlan szörny, ő pedig a kétballábas angyal. És mégis attól fél, hogy nekem fog bajom esni!
- Edward... - szólított meg egyik nap Alice.
- Igen? - sóhajtottam.
Mióta eljöttünk Forksból, minden megváltozott. A ház nem hangos sem nevetéstől, sem zongoraszótól, de még csak nem is beszélünk. Mindennek csak én vagyok az oka! Hogyha én nem szeretek bele Bellába, még ma is vidáman élhetnénk Forksban.
De nem. Én hülye voltam és pont a tiltott gyümölcsre kellett szemet vetnem! Az édes kicsi Bella... Nem láthatlak többet elpirulni, vagy mosolyogni. Nem nevethetlek ki többé, amikor elesel a saját lábadban. Nem nézhetem többé azt a nekem égi tüneménynek tűnő cselekedetedet, mikor alszol.
Ezek a gondolatok olyan érzést ébresztettek bennem, mintha valaki tőrt forgatna halott szívemben. Tény és való, hogy nem tudok élni Bella nélkül. Egyszerűen nem megy. A lelkemet, a szívemet ott hagytam vele Forksban, a szürke, esős kisvárosban, amibe csak az ő mosolyai hoztak néha napfényt.
- Edward... - szólított meg már másodszorra Alice és leült mellém.
- Mondjad! - A hangom a kelleténél kicsit gorombább volt, de Alice nem törődött vele.
- Tudom, hogy nagyon hiányzik, de el kell felejtened!
- Alice, mondd, te el tudnád felejteni Jaspert? - Egy ideig szomorúan nézett maga elé, majd kimondta a nyilvánvaló igazságot:
- Nem.
- Akkor mért kívánsz tőlem ilyen képtelenséget?
- Edward! - Alice egyre hevesebben gesztikulált. - Eszemben sincs ilyet kérni tőled! Nekem is ugyanúgy hiányzik Bella, mint neked!
- Az lehetetlen.
- De, Edward! Nézz már magadra! Tönkre teszed magad azzal, hogy nem teszel semmit! Mindenki miattad aggódik! Értsd meg végre, féltünk téged! Bellát pedig ugyanúgy
szeretem, mintha a húgom lenne.
- Én ezt megértem, Alice. De inkább tegyem tönkre magamat, mint Bellát.
- Edward, kérlek! Láttam Bellát.
- Micsoda?! És miért nem szóltál erről?! - fakadtam ki. - Jól van? Boldog lett?
- Edward, én nem mondhatom meg.
- Alice! El kell mondanod mit láttál! Tudnom kell, mi van Bellával.
- Nem tehetem. Nem lenne jó neked sem.
- Alice!
- Edward... Bella... - A hangja elcsuklott, látszott, hogy ha tudna sírni, most zokogna. - Bella meghalt - Alice a nyakamba borult és könnyek nélkül zokogni kezdett. A
megrökönyödéstől szólni sem tudtam.
- És... Mikor? - Két egyszerű szó, s én szinte nem tudtam kimondani őket.
- Három napja.
- És csak most mondod?! - Haragudtam magamra, a húgomra és az egész világra.
Eltaszítottam magamtól Bellát, s most ezzel büntet a sors, hogy örökre elveszi tőlem.
- Edward, nyugodj le. Még... Még nem biztos... - Alice-en látszott, hogy ő sem hisz a saját szavainak.
- Én most elmegyek. - A szavakat szinte öntudatlanul ejtettem ki a számon. Kezeit lefejtettem magamról, majd felálltam. - Alice, kérlek, ne próbálj megállítani!
- Edward, hová mész?
- El. - Magam sem tudtam hová akarok menni. Egyben biztos voltam: nem akarok Bella nélkül élni. - Kérlek, mondd el Esmének és Carlisle-nak majd, hogy miért
mentem el. És mondd meg nekik, hogy szeretem őket!
- Edward!
- Alice... Kérlek, ne! - Még mondani akart valamit, de ezt már nem hallottam.
A lehető leghalkabban kiugrottam az ablakon és futni kezdtem. Nem akartam, hogy bárki megpróbáljon megállítani, vagy meggyőzni, hogy maradjak, úgysem tettem
volna azt, de a helyzetemet megnehezítette volna. Látni Esme szemében a szeretetet és az aggódást felért volna a legnagyobb kínzással.
Csak futottam végig az erdőn keresztül, akkor még nem tudtam, hogy hova. Szinte öntudatlanul száguldottam át erdőkön, hegyeken, csak vittek a lábaim. Egyszer csak éreztem, hogy meg kell állnom. Rám tört egy érzés, hogy ide kellett jönnöm. Legalábbis, ide kellett eljönnöm először.
Körbepillantottam, hogy mégis hol vagyok. A felismeréstől le kellett ülnöm. A rétünkön voltam, de ez már nem ugyanaz a hely, amire emlékeztem. A fű el volt száradva, virágok nem voltak.
Bella... A rétünk „megérezhette” az ő elvesztését. Elszáradt a hely lelke, a virágok, pont úgy, mint a lány, aki ezt még szebbé tette.
Körbetekintettem, mindenről csak ő jutott eszembe. Az a tavaszi nap, mikor először idehoztam, aztán pedig a nyár... Nyáron szinte itt éltünk. Élveztük az édes semmittevést, hogy csak mi ketten vagyunk.
Akkor még azt hittük, semmi nem állhat közénk, hogy mi örökké itt leszünk egymásnak. Hogy a mi szerelmünk mindent túlél. Hogy ez örök.
Én örökké szeretlek Bella! Mért kellett itt hagynod ezt a világot? Tudom, én vagyok a hibás... Elmentem és egyedül hagytalak. Sajnálom! Tudom, ezt már nem tehetem jóvá semmivel. Követlek, Szerelmem.
Együtt akarok lenni veled, az idők végezetéig. Ha máshogy nem megy, akkor így. Előbb viszont meg kell, hogy bizonyosodjak arról, hogy tényleg nem élsz...
A rétünkön feküdtem és próbáltam nem gondolni semmire, de az emlékek mégis ezrével tolakodtak a fejembe. Mikor azonban besötétedett, elindultam a szerelmem háza felé. Benéztem az ablakon, de nem volt ott. Most már biztos...
Nincs helyem egy olyan világban, ahol nincsen Bella. Ő volt az életem értelme. Egyszer azt mondtam neki, hogy csak miatta érdemes léteznem. Most már miatta érdemes meghalnom! Talán, ott találkozunk.
Két járható út van. Volterra és a nomádok. A családomat nem akarom bajba keverni azzal, hogy Volterrába megyek, így hát maradt a második lehetőség.
Rohanni kezdtem, azt remélve, hogy lesz olyan „szerencsém”, hogy a közelben összeakadok egy csapattal. Seattle, Port Angeles... Bármelyik közelben lévő nagyvárosban vadászhatnak. Most az egyszer reméltem, hogy találkozom velük.
Ám rohanás közben eszembe jutott valami. El kell búcsúznom Bellától, meg kell neki mondanom, hogy mennyire sajnálom és, hogy örökké szeretem.
Így visszafordultam és a temető felé vettem az irányt. Hamar megtaláltam szerelmem nyughelyét, a virágok még frissek voltak a síron. A felirattól a földbe gyökerezett a lábam:

„Egyszer Te is elfelejtesz,
Hiszen az emlékezet, mint a szita!
S most már kereshetsz,
Én többet nem jövök vissza.”

Megdöbbentő volt ezt olvasni. Kísértetiesen emlékeztettek a búcsúszavaimra, amiket Neki mondtam. Leroskadtam a sír előtt.
- Miért, Bella? Miért? - Könnyek nélküli zokogásom hangja betöltötte az egész temetőt. - Sajnálom! Sajnálom, Bella! Amit veled tettem, azt soha nem fogom tudni
megbocsájtani magamnak! De ígérem, nemsokára találkozunk, Szerelmem!


Két nappal később az oroszlán megszűnt létezni a földön. Követte szerelmét a túlvilágra, ahol boldogok lehettek. Együtt.