Fekete haj, kék szemek...

Régebbi oldalamon már olvashattátok :) Tomos történet :)


Fekete haj, kék szemek...
~ TomStu története ~

A kurva életbe! Komolyan mondom… kész. Ezt nem hiszem el…! Legszívesebben belerúgtam volna minden utamba kerülő dologba. De inkább nem tettem. Mégis csak normális ember vagyok – bár, néha kezdek benne kételkedni.
Minden úgy kezdődött, hogy végre tényleg, igazán tetszett egy csaj. De nem… Ha valamit szeretnék, az soha nem úgy jön össze, ahogy kéne. Úgy döntöttem, felhívom az egyik olyan barátomat, akinek a tartós kapcsolatokban is van tapasztalata és nem csak az egyéjszakás kalandokban. Így esett a választásom Robra.
- …és már két hónapja járunk, de ez valahogy…
- Nem jó így? – kérdezte értetlenül. – Valami gond van a csajjal?
- Nem, pont fordítva!
- Akkor mi a probléma? – értetlenkedett még mindig.
- Hát az, hogy még soha – na, jó, körülbelül kétszer – jártam egy csajjal tovább, mint másfél hónap.
- Még mindig nem értem, hogy mi a gond. Hiszen ez most akkor jó, nem?
- De, persze, hogy az! Csak én szeretném, ha egy kicsit… - Igazából nem tudtam, hogy hogyan mondjam, mit akarok, mert minden megfogalmazás annyira hülyén hangzott, így inkább belekezdtem valami másba. – Hil tényleg olyan kedves, meg…
- Én ezt elhiszem, Tom, de nem erről volt szó. Szóval, mi a gond? Mit szeretnél?
- Hát… Hülyeség az, hogy két hónap után… Szóval…
- Mondd már! – Rob most már kissé ideges lehetett, hiszen én mindig egyszerre kimondok mindent. Azt is, amit nem kéne…
- Rendben. Szóval, szerinted hülyeség lenne az, hogy két hónap után megkérném, hogy költözzön össze velem?
- Ez sok mindenen múlik – mondta rejtélyesen. Direkt akar az őrületbe kergetni?!
- Például?
- A csaj is így gondolja?
- A csajnak neve is van, méghozzá Hilary – mondtam rögtön.
- Jó, akkor Hilary – itt éreztem a hangjában némi élt. – is így gondolja?
- Nem tudom…
- Tom, akkor kérdezd meg!
- De mi van, ha nemet mond?
- Hát, akkor pofára vagy ejtve.
- Kösz szépen. – De igaza volt. Ha nemet mond, akkor sem történik semmi.

És így kezdődött. Ha akkor nem kérdezek rá Robtól, hogy mit tegyek, majd nem teszem meg… Ki tudja… Az is lehet, hogy akkor se lennénk együtt, de lehetséges az is, hogy most már tényleg elkezdené fontolgatni azt, hogy talán mi, majd egyszer…
Áh, úgysem! Nincs nekem olyan szerencsém!
Ráadásul, olyan szavakkal dobott, hogy az…
- Tom, ismerlek – mondta, és közben mélyen belenézett a szemembe. Itt még nyugodt volt a hangja. – Nem csak téged, hanem ismerem a… fajtádat. – Csodálkozó tekintetemre válaszul elmagyarázta, hogy pontosan mit is jelent a „fajtám.” – Az olyan srácok, mint te, akik megrögzött szoknyavadászok, nem változnak meg egyik pillanatról a másikra. Hogy várjam el tőled, hogy hirtelen felhagyj ezzel az… „életmóddal?”
- De, Hil, én…
- Nem, Tom. Fogd be! Most én beszélek. – Intettem, hogy akkor csak tessék. – Kurvára elegem van belőle, hogy mikor velem vagy, akkor is más csajokat bámulsz! – A hangja már korántsem volt olyan nyugodt, mint az előbb.
- De, Hil! Én nem… - És újra félbeszakított, most már kiabálva.
- De igen! Tom, baszki, nehogy azt hidd, hogy nem látom, mit csinálsz! Mellesleg, mint mondtam, tudom, hogy az ilyenek – itt éreztem egy kis gúnyos hangszínt. – nem változnak.
- Hil, én csak téged szeretlek! – Visszagondolva a helyzet kissé olyan volt, mint egy brazil szappanoperában.
- Tom, én nem is várom el, hogy megváltozz. De most elmegyek. Ég veled! – És már csukódott is be az ajtó.
- Hil…
Szinte ráestem az ágyra. Egy pár percig nem gondolkodtam, kiszorítottam a külvilágot, és bámultam a plafont. Majd éreztem, hogy ideje kiszellőztetni a fejemet. Nem normális állapot az, hogy egy huszonhárom éves férfi itt mély szerelmi bánatba esik. Pedig nagyon úgy néz ki, hogy az történt. Hát, Tom Sturridge, ezennel hivatalosan is kijelentheted magadról, hogy egy totál szánalmas senki vagy. Remek!
Úgy, ahogy voltam, fogtam a kulcsomat, a tárcámat és mentem. Akkor még nem tudtam, hogy hova, csak mentem. Még szerencse, hogy este volt és nem nagyon volt senki az utcán, mert néhány gyerek biztos elsírta volna magát, ha meglát. Szóval, csak mentem és mentem.
Így történhetett az, hogy végül egy pubban kötöttem ki. A poharak számát már nem is számoltam, a cél csak annyi volt, hogy felejtsek. Tudom, erre lehet azt mondani, hogy csak két hónap volt, nem kéne rajta ennyit lovagolnom, de akkor is! Nekem Hil kell! Soha nem éreztem még ilyen… Ilyen erősen senki iránt, mint ahogy vele. Ez egyszerűen elmondhatatlan!
Mikor vele vagyok – vagyis voltam… - mindig azt éreztem, hogy most valami különleges dolognak vagyok része. Az a kisugárzás, ami belőle áradt… Egyszerűen leírhatatlan. Nem tudom miért… Mindig, mikor vele voltam, szinte rajongással követtem minden mozdulatát. Nem sok lány volt, akinek sikerült előhozni a romantikus oldalamat, de ő ilyen volt.
Egyszerűen bármit csinált, én úgy néztem rá, mintha bármelyik pillanatban valami baj történhetne, és ott voltam mellette, hogy azonnal tudjak segíteni. Nem vagyok normális… Igazából, még soha nem éreztem ilyet… Ilyen erejű… Nem is tudom. Ez már szerelem volt?
Lustán elővettem a zsebemből a cigisdobozt, kivettem egy szálat, majd meggyújtottam. Éreztem, ahogy a füst leáramlik a tüdőmbe. Valahogy, egy szál cigi mindig le tudott nyugtatni. Amúgy meg ideje lenne leszoknom…
Rápillantottam az előttem álló tekintélyes mennyiségű pohárra, és szinte elborzadtam magamtól. Utoljára ilyen „bánatomban leiszom magam”- dolgot tizenhét évesen csináltam. Hát, régen volt… És akkor még nem néztek rám furán emiatt.
Míg ezeken gondolkodtam, észre sem vettem, hogy bejött egy lány. Már csak azt hallottam, hogy csukódik be mögötte az ajtó. És mikor felnéztem…
Ott állt egy olyan lány, akihez foghatót még soha nem láttam – bár, ezt az érzés lehet, hogy csak a tekintélyes mennyiségű elfogyasztott alkohol keltette.
Kissé szégyenlősen elmosolyodott, majd odajött hozzám.
- Szia – mondta, és leült, én pedig csak néztem rá, mintha valami égi tüneményt látnék. Egyszerűen nem bírtam betelni azzal, hogy bámulom. Ahogy hozzáért ahhoz a gyönyörű barna hajához… Miközben a szemei engem fürkésztek… Lélegzetelállító volt.
Ahogy őt néztem, megszűnt a külvilág. Egyszeriben elfelejtettem Hilaryt, és… úgy nagyjából mindent – bár ez betudható a sok sörnek is…
Ő megint hozzáért a hajához, majd rám mosolygott. A szégyenlősségnek már nyoma sem volt rajta. A tekintete sokkal inkább kihívó volt. Kék szemeiben vad tűz égett, mintha csak várt volna arra, hogy találkozzunk. Igen… Ő ezt előre tudta.
Tekintetem lejjebb siklott, végig a lány egész testén – az alakja csodálatos volt… Pillantásom nem feszélyezte, sokkal inkább élvezte, hogy már a tekintetemmel is őt dicsérem.
- Szia – köszönt rám újra. Ekkor jöttem rá, hogy még nem is köszöntem vissza.
- Szia – próbáltam magamból kicsikarni egy mosolyt, és meglepő, de egyáltalán nem esett nehezemre.
- Lisa vagyok. Lisa West – mosolygott rám, majd kezet nyújtott.
- Tom. Tom Sturridge – mondtam kicsit késve. – Örülök, hogy megismertelek. – Elővettem az eddig ellenállhatatlannak titulált mosolyom. Reméltem, hogy most is bejön.
- Én is – mosolygott ő is. Egy ideig még így elmosolyogtunk, majd megint ő szólalt meg. – Péntek este van, mit keres egy magadfajta jó srác egymagában, egy lepukkant bárban?
- Inkább az a kérdés, hogy te mit keresel itt – mosolyodtam el újra. Hiszen ez a valóban tényleg érdekes dolog. Az ilyen csajok, mármint, akik ilyen jól néznek ki és ilyen kedvesek, inkább a diszkókban szoktak nyomulni. Miután ezt a feltevésemet megosztottam vele, csengő hangon kacagni kezdett.
- Áh, nem szeretem a nagy nyüzsgést – legyintett. – De azt még mindig nem tudom, te mit keresel itt.
- Nem érdekes… - hajtottam le a fejem. Éreztem magamon, hogy néz. Egy pillantásával szinte kényszerített, hogy ránézzek. Felpillantottam és a fürkésző kék szemeivel találtam szembe magam. Mintha mindent tudna rólam…
- De igen, az. Ha te elmondod, én is. – Miközben ezt kimondta, az ujját végighúzta a száján. Szexi volt és hatásos… Ez a mondat, ezzel a mozdulattal… Minden épeszű férfi beadta volna derekát.
Egy ideig csak néztük egymást, majd én szólaltam meg először.
- Előbb te mondd meg! Miért vagy itt? – Bevetettem a szokásos mosolyom, mire ő mintha egy pillanatra gondolkodni kezdett volna. Majd a lehető legközelebb csúszott hozzám, és érzékien, vágytól fűtött hangon egy szót súgott a fülembe.
- Miattad! – Ahogy ezt a szót kimondta, libabőrös lettem. A hangja olyan… csábító volt. Végül is…? Miért ne? Hilnek úgysem kellek, vannak más nők is a világon! Például Lisa… - De most te jössz! – szakította meg a gondolatmenetemet. Hirtelen nem tudtam, mivel is jövök én? – Te miért vagy itt? – Újra visszacsúszott az eredeti helyére, és édes mosollyal az arcán tette fel a kérdést. Nyoma sem volt annak, hogy az imént éppen egy vadmacskát játszott volna. Furcsa… - Szóval…? – kérdezte újra, mivel még mindig nem válaszoltam.
- Nem olyan izgalmas, mint a te okod – mosolyogtam rá, ő pedig felnevetett.
- Nő van a dologban?
- Akár – ingattam a fejem.
- Kiakasztott a barátnőd? – kérdezte együttérzően, és újra közelebb csúszott, majd a hajamat kezdte simogatni. Élveztem, ahogy a vékony ujjai végigszántják a kócos, fekete hajamat. Egyszerűen megmagyarázhatatlan volt, hogy mit éreztem, mikor hozzámért. Nem sokkal később, mikor az asztalon lévő egyik poharat lökködtem egyik kezemből a másikba, azt éreztem, hogy az ő keze a vállamon van. Megmagyarázhatatlan bizsergés járta át az egész testemet, de jó volt, nem állt szándékomban megkérni, hogy vegye le rólam a kezét. Az ingen keresztül éreztem, ahogy a puha ujjai végigjárják a karomat, majd újra a vállamat s végül a nyakamat. Szinte kapkodnom kellett a levegőt.
- Mondhatjuk úgy is. – Ezt az egy rövid mondatot is elég nehéz volt kimondanom most, hogy ilyen közel volt hozzám. Újra belenéztem a csillogó, kék szemeibe, amik most vad tűzben égtek, és hatalmába kerített a vágy. Kell nekem ez a csaj! Talán csak egy éjszakára, talán többre… Ezt nem tudtam megmondani, de azt igen, hogy abban a pillanatban a lelkemnek és testemnek is szüksége volt rá.
- Ha nem ő, akkor ki? – Az ujját végighúzta az arccsontomon… Ettől egy pillanatra azt is elfelejtettem, hogy tudok beszélni. Várakozóan nézett rám, mire én kissé akadozó hangon, de beszélni kezdtem.
- Ő… a volt barátnőm. – Sajnálkozva nézett rám, majd, ha lehet, még közelebb csúszott és átölelt, mire a légzésem még inkább felgyorsult. Ezt valószínűleg ő is észrevette, hiszen egy pillanatig aggódva nézett rám, majd egy gyors mosoly után tovább kérdezgetett.
- Dobott?
- Aha – bólintottam.
- Az a csaj nem volt normális, hidd el nekem. – Megbabonázva újra ránéztem. Ha ő mondja, én bármit elhiszek!
- Lehetséges… - Majd hirtelen, minden gondolkodás nélkül kimondtam egy szót. Egy szó, ami a kapcsolatokat megerősíti, de van, mikor szét is szakíthatja őket. – Szeretlek… - Lisa elnézően rám mosolygott, majd beletúrt a hajamba és magához húzott.
A csókja édes volt, édesebb a méznél. Szenvedélyes volt és ugyanazt a vad tüzet éreztem benne, mint amit korábban a szemében is láttam. De mégis… Hiányzott belőle valami. Valami, amit Hillel éreztem, de nála… nála egyszerűen nem. Aztán rájöttem, mi volt az. A szerelem érzése.
De nem érdekelt! Csak csókoltam, és nem érdekelt semmi más. Csak ő és én léteztünk. Minden érzelmemet, minden dühömet, fájdalmamat beleadtam abba a csókba. Ő pedig élvezte és én is. Élveztem, hogy nem kell törődnöm azzal, mit és miért teszek, csak az érzelmek irányítottak. Minden fájdalmat kiadni magamból, kárpótlásként azért, mert nem lehetek Hillel.
Nem is figyeltem már arra, hogy mit teszek – mit teszünk -, szinte ott, az asztalnál egymásnak estünk. (Amúgy, szerintem senkit nem zavart volna…) Lisa ekkor beleharapott az ajkamba. Egy tizedmásodpercre leálltam, hogy ez mi is volt? Hát, ha ő így szereti, én állok elébe.
Csak azt vettem észre, hogy már lovaglóülésben van rajtam, a kezem pedig a felsője alatt van. Hirtelen pár milliméterre eltávolodott tőlem, de a szemében még mindig ugyanaz a vad tűz égett, mint a csókunk előtt. Mind a ketten kapkodtuk a levegőt, ennek ellenére mégis újra magamhoz akartam húzni. Birtokolni akartam… Birtokolni a testét, a lelkét. Hogy meddig, az továbbra sem érdekelt, de már mindennél jobban tudtam, hogy ez a lány kell nekem ma éjjel!
Azonban, mikor vissza akartam húzni, határozott ellenállást éreztem a részéről, amit nem tudtam mire vélni.
- Nem itt kéne… - mondta halkan, majd a homlokát az enyémnek támasztotta.
- Akkor menjünk! – mosolyogtam rá, és már ott sem voltunk.
A lakásomba érve egy forró, vággyal teli csók után az ágyra dobtam, és folytattuk, amit a bárban elkezdtünk.
Reggel, mikor felébredtem, fogtam a kezét. Rápillantottam. Hozzám bújva, békésen aludt. Tudtam, ebből szerelem nem lesz, de ezt az éjszakát nem fogom elfelejteni…