Együtt szép az ünnep

Ugyanarra a karácsonyi játékra, szintén nem jó, szintén HP :)

Az ötlet: . Alaphelyzet: Draco és Lucius meghal, és Narcissa már nem akarja Voldemortot szolgálni (eddig is csak a fia/férje miatt tette). Karácsony előtti estén játszódjon, és Narcissa menjen el Andromedához (hogy az elején vagy a közepén, az szabadon választott, de legyen benne a ficben kettejük beszélgetése). Jó lenne hepiend, de nem muszáj, másnak is örülök.

Együtt szép az ünnep

Megint láttam… Mindig… Már lassan egy éve ugyanazt látom csak. Látom a férjemet, a fiamat mozdulatlanul heverni, és tudom, soha többet nem fognak felkelni onnét. Mind a kettejük csak üveges szemmel bámult a távolba. Ezt látni egy anyának, egy feleségnek – vagy bárki másnak – szavakkal leírhatatlan. Azt a percet, mikor megláttam őket úgy, soha nem fogom tudni elfelejteni. Egyszerűen borzalmas volt… A látvány azóta – és mostantól mindig – kísérteni fog.
Gondolkodásomból az ajtócsapódás riasztott fel. Talán jobb is így…
- Cissy… - hallottam meg Bella hangját, ami most kissé mintha sziszegésre emlékeztetett volna.
- Bella! – Próbáltam magamra mosolyt erőltetni, de ez már egy ideje nem ment.
- Gondoltam, hogy itt talállak… - mondta egy kissé szánakozó hangszínnel. – Cissy, el kell őket felejtened! – A hangja szinte parancsoló volt.
- Tudod te, hogy mit mondtál?! – csattantam fel. Ezt nem hagyhattam szó nélkül, pedig soha nem szoktam kiabálni. Ilyet, ha átérezné, ha tudná mit jelent valójában, biztos nem mondott volna.
- A józan igazságot, kedves Narcissa.
- Nem! Nem! Nincs igazad! Ha… ha tudnád, mit jelent az, mikor elveszítesz valakit, akit szeretsz, és…
- Tudom, mit jelent!
- Mondd, elveszítetted a férjedet?! Meghalt valaki olyan, aki igazán közel állt hozzád?!
- Nem halt meg. De elveszítettem. – Bella hangja még mindig idegesítően nyugodt, vagy inkább érdektelen volt. Jobban illett volna egy olyan emberhez, akinek már nincs miért élni, mindent elveszített.
- És mondd, kit? – Mégis ki az, akit ő elveszíthetett? Ki az, aki fontos neki, a Sötét Nagyúron kívül? Mert a férjét boldogan feláldozná azért, hogy a Nagyúr hatalma újra kiteljesedjék. Ki lehetne neki fontos?
- Téged, Narcissa.
- Engem? Engem elvesztettél? Mégis mikor és hogyan? – Ez a kijelentése őszintén megdöbbentett. Annyira, hogy még a kiabálást is belefejeztem.
- Elvesztettelek – ismételte, majd tekintetét keményen az enyémbe fúrta és magyarázni kezdett. – Már akkor, mikor ők… Nehogy megint bőgni kezdj nekem! - Néha úgy gondoltam, hogy Bellából az Azkaban kiirtotta a normális, emberi érzelmeket, mint például a fájdalom és a gyász. – Mikor ők meghaltak. – A hangja megint nagyon unottá, szinte lesajnálóvá vált.
- Mégis, hogy képzeled…? – csattantam fel újra.
- Mióta ők nincsenek, mintha megrendült volna hited a Sötét Nagyúr felé. – Még mindig a szemembe nézett és nem tágított. Egy ideig a néma csendben néztünk farkasszemet, végül én kaptam el a pillantásom.
- Tudod miért? – kérdeztem egy kis idő múlva.
- Miért? – A beszélgetésünk során először látszott, hogy valami tényleg érdekli.
Válasz helyett csak higgadtan ennyit mondtam:
- Az aranyvér nem minden, Bella.
- Szóval így állunk… - Szinte undorodva végigpillantott rajtam, majd újra a szemembe nézett. – Megtagadnád a Sötét Nagyúr tanait?! Elhagynád a közösséget, amihez tartoztál?! Azt, ami egész eddig védett téged? – A szavakat szinte köpte. Fájt, amit mondott, és valahol még igaznak is éreztem, de akkor sem akartam ezt tovább csinálni. Egész eddig is csak Draco és Lucius miatt tartoztam „közéjük.”
Bella már sarkon is fordult. Mondanom kell valamit! Nem hagyhatom, hogy csak úgy elmenjen! Bármit is vágott a fejemhez, attól ő még a testvérem marad.
- Bella! Várj! – Utána rohantam, azt hittem, hogy még az ajtó előtt elérem, de nem sikerült. Már csak a becsapódó ajtót láttam. Feltéptem, és rohantam utána az éjszakában.
A hó megállás nélkül szakadt, én pedig rohantam és rohantam. A jeges szél az arcomra szárította a könnyeket, de én csak futottam utána. Persze már nem értem el… Biztosan rég hopponált. Egy ideig arra gondoltam, talán követnem kéne, el kéne mennem hozzájuk, de arra jutottam, ez nem jó ötlet. Tudtam, mennyi bűbáj védi a Lestrange-házat. Ha valakit nem látnak ott szívesen, ő nem is tud bejutni. És én most nagy valószínűséggel a nem szívesen látott vendég kategóriába tartozom. Mit is várhatnék ezek után? Bocsánatért boruljon a lábamhoz?
Ráadásul, pont én lennék, akinek bocsánatot kéne kérnie. Vagy mégsem? Amiket most mondtam, azok nagy szavak voltak. Nagyok és visszavonhatatlanok. Ha minderről a Sötét Nagyúr tudomást szerez… A leghűségesebb kővetőjének a felesége megtagadta. Sőt! Majdhogynem el is árulta!
Csak álltam ott, és éreztem, ahogy a hó lassan eláztatja mindenemet. Mikor kirohantam a házból, nem volt időm felöltözni, így csak egy talár volt rajtam. A könnyek már teljesen eláztatták az arcomat, már azzal sem törődtem, folynak-e még egyáltalán. Most már kit érdekel ez?! Most már érdekel-e bármi?! Miért… Miért érdekeljen egyáltalán valami, ha az életemnek sincsen értelme?!
Értelme az életemnek? Életem sincs… Már akkor elvesztettem, mikor Draco és Lucius meghalt. Ahogy megláttam őket ott, tudtam, hogy elvesztettem a lelkem egy részét. Olyan érzés volt, mintha valaki egy tőrt forgatna a szívemben… Nem, ez nem jó szó rá. Sokkal, de sokkal rosszabb volt.
Elindultam visszafelé. A könnyeimtől nem láttam, merre megyek, s erre a lassanként kialakuló hóvihar csak még inkább rásegített. Nem is igazán tudtam merre és minek is induljak, de tudtam, hogy itt nem állhatok meg. Muszáj volt tovább mennem! Nem eshetek itt el!
S bár az utóbbi hónapokban sokszor gondoltam arra, hogy talán jobb lenne, ha véget vetnék az életemnek, tudtam, hogy nem lehet. Egy láthatatlan, beazonosíthatatlan erő visszatartott. Valamit – bár nem tudom mit – még meg kell tennem! Életben kell maradnom, bár már nincs kiért… Akkor mégis, miért gondolom ezt?
A hó egyre nagyobb lett, szinte már semmit nem láttam. Nem maradhatok itt egyedül! Bár… Most már úgysem leszek itt sokáig… Ha a Nagyúr megtudja, hogy megtagadtam őt – és meg fogja tudni, mert előtte nincsenek titkok -, akkor onnantól kezdve számolhatom a hátralévő másodperceimet.
Csak mentem és mentem. Még mindig cél nélkül, de most már azt sem tudtam, hogy hol vagyok. A nagy fehér semmi közepén álltam. Ezek szerint nagyon eltávolodtam a falutól. Hogy fogok én innen visszakeveredni?! Hát persze… Hopponálok.
Ezt meg is tettem. De ami a Malfoy-kúriánál fogadott, arra nem vártam. Lángokban állt az egész, felette pedig ott világított a Sötét Jegy. Mindenki tudta, hogy ez mit jelent. De a Sötét Jegyre általában az a magyarázat, hogy megöltek valakit, de most nem volt ott senki. Minek vegyem ezt, célzásnak? Megmutatják, hogy mire képesek? Pont nekem mutatják meg?! Én ne tudnám?! Én, aki egykor egy voltam közülük.
Akkor még azt hittem, mi örökké védve vagyunk attól, hogy ezt lássam egyszer a házam felett. Ha közéjük tartozunk, nem történhet semmi baj. De nem… Az árulók meglakolnak, ezt jól tudom. Ez pedig, a lángoló kúria és felette a Jegy… A lehető legnagyobb fenyegetés. Megmutatják, mi jár az árulóknak. Megmutatják a hatalmukat, hogy ők mindenre képesek, mindent megtehetnek…
Még pár percig teljesen lefagyva bámultam a látványt, majd hirtelen bekapcsolt a belső vészcsengőm: el kell menekülnöm! Azzal, hogy itt voltak, és ezt csinálták, csak jelezték, hogy ezentúl nemkívánatos személy vagyok. És tudom, hogy mi lesz ezekkel az emberekkel… El kell mennem valahova. De hova? A házat most égették porig, hatástalanítva minden védőbűbájt. Mellesleg, úgyis itt keresnének először. Az Abszol útra sem mehetek, egyszerre megtalálnának. De el kell mennem valahova! Bárhova!
Ki lenne az, aki befogadna magához? Létezik egyáltalán ilyen ember, aki befogadna pont engem, a legismertebb halálfaló-család egyik tagját? Nem hinném… De talán… Talán ő!
Andromeda… Bár a múltban sok minden történt köztünk, ő talán meghallgatna, és még segítene is nekem. Hármunk közül mindig is ő volt az, aki a legnyíltabb volt, ő tudott mindenkivel a legközvetlenebb lenni, és elfogadta úgy az embereket, ahogy voltak. Aztán hozzáment ahhoz a muglihoz… Sok mindent vágtunk akkor a fejéhez, és azóta nem is beszéltünk. Sőt, még ki is tagadtuk. Ahonnan lehetett, kiégettük a nevét a családfáról, de a rokonság attól még ugyanúgy megmaradt, mint a kárpiton a lyuk a neve helyén.
Ekkor elhatároztam: el kell hozzá mennem! Csak hallgasson meg, vagy bármi! Egyszer úgyis meg kell halnom… Ha tőlük nem kapok védelmet, akkor legfeljebb előbb érkezik el az utolsó órám. Lehet, hogy már ez az.
De ha elmegyek és meghallgat, de nem bocsát meg, akkor mi lesz? Tiszta lelkiismerettel megyek át a túlvilágra… Vagy oda, ahova én jutok. Mert bár bocsánatot kérek tőle és mindent elmondok neki, az életemből akkor sem lehet mindent megbocsájtani. Gyilkosságok… Kínzások… Mindezt bosszúból, de álmaimban akkor is kísértenek a megkínzottak meggyötört arcai, a halottak üveges szemei…
De mi van akkor, ha meghallgat és még meg is bocsájt? Ha befogad magukhoz és próbál megvédeni. Mi van akkor, ha őt is bajba keverem? Akkor őket is megölik a halálfalók. Ellenük minden védőbűbáj hatástalan. Bár, ők valószínűleg a Rend védelme alatt állnak, ezért nem eshet bajuk. El kell mennem Andromedához! Majd ő eldönti, mi legyen.
Még mindig ott álltam a lángoló épület előtt, a hó pedig egyre jobban esett. Gyorsan körbenéztem, és mivel nem láttam senkit, hopponáltam. Tudtam a célt, már hallottam párszor, hogy hol lakik a nővérem.
A hó itt szinte nagyobb volt, mint nálunk. Lassú, vontatott léptekkel mentem végig a behavazott úton. Nem tudtam mi vár rám, igazán azt sem tudtam, miért jöttem ide… Miért akarok még egyáltalán életben maradni?
Egyszer csak azt láttam, hogy valaki jön felém. Gyorsan elővettem a pálcámat, hiszen nem tudhattam, kivel állok szemben. Aztán megláttam…
Andromeda jött felém. Ahogy meglátott, az arca leginkább meglepettséget sugárzott. Kicsit lejjebb eresztette a pálcáját, de nem tette el – hát persze… Miért is tette volna? Ő nem tudhatta, hogy miért jövök.
Ahogy egyre közelebb ért, már láttam, hogy nem sokat változott az évek során, de a háború, az állandó félelemmel rajta is meglátszódott.
- Narcissa – jelentette ki mindenféle hangulat nélkül.
- Andromeda, beszélni szeretnék veled! – néztem rá esdeklően, mire alaposan végigjártatta rajtam a tekintetét. – Bajban vagyok. – Egy kis gondolkodás után ennyit mondott:
- Menjünk el hozzám, és majd ott. Mostanában nem túl biztonságos huzamosabb ideig az utcán ácsorogni.
Nagyon hamar odaértünk. Andromedáék háza nagyon otthonosan volt berendezve, látszott, hogy olyan emberek élnem benne, akik szeretik egymást.
- Ülj csak le! – mondta, majd lerakott két bögre, forró teát és ő maga is leült.
- Köszönöm. – Majd mindenféle bevezetés nélkül elkezdtem beszélni. - Andromeda, sajnálom! Tudom, elkéstem a bocsánatkéréssel, de…
- Hát, eléggé – szúrta közbe. – Mért vagy most mégis itt?
- Meghalt Draco és Lucius is.
- Hallottam róla, sajnálom – nézett rám együttérzően. Hát igen… Tényleg ő volt közülünk, aki mindig tiszta szívű volt.
- És most nincs senkim és… - De nem igazán tudtam, mit akarok ezzel mondani, ezért inkább elhallgattam.
- És Bella?
- Tudod, én most már nem akarom a Sötét Nagyurat szolgálni… Eddig kellett, hiszen Draco is Lucius, de most már semmi nincs, ami hozzákötne.
- Te megőrültél?! – csattant fel a nővérem. Ezt nem vártam tőle…
- Hogyan? – kérdeztem értetlenül.
- Cissy, téged meg fognak ölni! Elárultad őket, és… Hidegvérrel fognak megölni, de előtte meg is kínoznak!
- Tudom… A kúriát már fel is gyújtották, és most valószínűleg vadásznak rám. Ezért jöttem ide… A segítségeteket szeretném kérni.
- Vagy úgy…
- De, én tényleg szeretném, ha megbocsájtanál! Sajnálok mindent, ami a múltban történt.
- Sajnálhatod is…
- Tudom, hogy több tíz évet nem lehet eltörölni, de azért én szeretném, ha megbocsájtanál.
- Miért tenném?
- A kérdés jogos… De én tényleg, őszintén megbántam mindent.
- Mi történt pontosan? Hogyhogy pont most gondoltad, hogy eleged van Tudjukki uralmából?
- Én egyszerűen… - A válaszon el kellett gondolkodnom. Kinéztem az ablakon. A hóesés kezdett elállni, az ég viszont teljesen fekete volt. A mai éjszaka csillagtalan lesz, pont, mint az én életem, aminek már rég kihunyt a fénye.
Ekkor eszembe jutott, milyen nap van ma. December huszonharmadika. Más években ilyenkor az ünnepekre készültünk, most pedig gyász van, szomorúság és háború. Mindebből a muglik nem vesznek észre semmit. Miért? Mért kell pont nekem szenvedni?! Mért nem lehet valaki másnak?!
Ha a gyertya fénye kigyúlna... A szeretet… A béke… Az összes szép dolgot lánggal ábrázolják. Most sötét van, a gyertyák nem égnek…
Tekintetemet újra a nővéremre emeltem, aki türelmesen várta, hogy mikor fogom folytatni, amit elkezdtem.
- Andromeda, miután Draco és Lucius meghalt, én már nem is tudtam, hogy miért kéne élni. Gondolkodni kezdtem, és rájöttem, hogy nem akarom többé a Sötét Nagyurat szolgálni.
- És… Miért? Mi miatt gondoltad ezt hirtelen így?
- Egyszerűen… Nem tudom… Vagyis, eddig csak azért tettem, hogy Draco és Lucius életben maradjon, de… Ekkor ennek már nem volt jelentősége, nekem pedig elegem volt ebből az egészből.
- Miért kéne ezt neked elhinnem?
- Mert… - Nem kellett túl sok gondolkodás és már mondtam is. – Mert a nővérem vagy és szeretlek. Itass velem Veritaserumot, vagy bármi, és…
- Csak erre az egy szóra vártam. – A nővérem arcán egy halvány mosoly jelent meg, majd magához ölelt. – Üdvözöllek újra a családban!
- Köszönöm. – A mai este folyamán először én is elmosolyodtam.
- Itt maradsz, ugye? Holnap Szenteste! Nem karácsonyozhatsz egyedül!
- Ha megengeditek, akkor maradok.
- Együtt szép az ünnep…